Niki Moves

Sokat készültem erre a versenyre. Felépítettük az ide vezető utat, minden kezdett szépen összeállni, éreztem, hogy javul a formám, erősödök, gyorsulok. De egy ultrán bármi megtörténhet, és a Szentlászló Trail magyar viszonyok közt nem számít könnyű terepultrának (ahogy az UTH napján egyik táv sem könnyű útvonalon megy), így a forma mellett a szív és az ész is kell a jó teljesítéshez. Ehhez képest a verseny napjának közeledtével egyre fogyatkozott a kedvem és a motivációm. Na, ebből mi lesz!

Amikor egy versenyen rajthoz állok, nem a teljesítés a célom általában, hanem kifejezetten jó eredményt akarok menni, ezért kevés versenyen is indulok el. Számomra fontos, hogy az időeredmény jó legyen. Most már gyarapodnak az ultrák, és mindegyikből tanultam valamit, mindegyik a maga módján volt nehéz, és van egy sejtésem, hogy nem fog mind szépre sikerülni, lehetnek pofáraesések még bőven (szó szerint és mindenhogy), szóval nagyon kíváncsi voltam, itt mi lesz a nagy tanulság, hiszen ez egy új táv számomra.

85 km és 3100m+ szint, ez szerepel a kiírásban. Éjjel 2-kor rajt. A táv nem aggasztott, a szint igen, az éjjeli rajtolás pedig egy olyan ember számára, akinek este 10-kor bezár a bazár, elég komoly feladat. Az utolsó héten egyre korábban feküdtem és keltem, mert azt szerettem volna, hogy ki tudjam aludni magam a rajt előtt, és ez sikerült is: szombaton délután 2 és este 10 között úgy aludtam, mint bármely éjszaka. Hozzáteszem, hogy migrénes vagyok, az alvásmegvonás szinte bombabiztos út egy csúnya fejgörcshöz, ezért is volt mindez fontos.

A frissítő csapat, akik mellettem állnak, változatlan: Gyuri vezénylete mellett Dávid és Vitya, Gabi és Icu pedig egy másik autóval jöttek. Frissítés tekintetében semmi aggódnivalóm, mindenki profi és lelkes. Kaptak tőlem egy ütemtervet, amelyben a pontokra való kiszámított érkezésem mellett a szükséges zseléadagokat is feljegyeztem nekik. Nem szeretek frissítőponton állni, általában átfutok rajtuk, ugyanakkor egy ilyen verseny alatt annyi zselére meg mifenére van szükség, hogy a nem túl nagy testemhez képest elég méretesre dagadna a mellényem, ha mindent bele akarnék tuszkolni.

A rajtnál most is a leghátsó sorba álltam be. Nem tudom elmondani, mennyire nem szeretem a rajtok utáni első szakaszt. Mindenki rohan, nagy a tumultus, tudjátok úgyis. Ati edzőtől megkaptam a pulzusitinert, úgyhogy számomra már csak ezért sem jöhetett szóba semmiféle sietség. Dobogókőig 20,5 km végig sötétben. Csodálatos volt ez a szakasz. Csönd, a mezőny hamar szétszakadt, nincs fölösleges dumálgatás és viccelődés, közben pedig lassan pirkad… A legszebb a Sikáros-rét volt, ahol ködként szállt a pára, jobbra a hegyek között derengett valami lilás fény… Egy sráccal épp egymás mellett futottunk csendben a vizes fűben, amikor halkan annyit mondott: „ez pazar” – és nekem is éppen ez a kifejezés ugrott be.

Dobogókőhöz közeledve lesérült, bicegő emberekkel találkozom, egyiküknek sem tudok segíteni, kiszállnak. Fent Gabiék várnak. Mondják, hogy 15. helyen futok. Sajnos azzal a hírrel érkezem, hogy borzasztó a gyomrom (napok óta küzdök vele, így nem lepődöm meg), zselé lemegy, mindent tolok a menetrend szerint, de inni nem igazán tudok, szúr és fáj a gyomrom, egyelőre annak örülök, hogy minden bent maradt. Eszek ropit, hozzá kóla. Tempóm rendben, de a gyomorbajok túlságosan korán kezdődnek. A kedvem pozitív marad, indulunk le Dömösre, addig gondolkodhatok, mi legyen.

Dömösön Gyuriék várnak. Szinte megmerevednek, amikor közlöm, hogy nem tudok inni, a frissítőpont crewja is elhallgat. Kólát tudok csak, az jólesik, de nagy az aggodalom, hiszen hol még a verseny vége, csak 27 km-nél tartunk, ahhoz viszont ez a 27 km sok, hogy egész eddig csak az isoból tudjak inni meg hozzá kólát, miközben már két liter víznek el kellett volna fogynia. Elengedem az UTH harmadik helyén futó ufóembert (végül ő lett a győztes), és nekivágok a Vadálló-köveken átvezető útnak fel a Prédikálószékre. Vicces, hogy éppen ez az a szakasz, ahol soha életemben nem jártam. Mindenki mondja, hogy ez nagyon nehéz, úgy kell feltolni a kutyát, meg kell szakadni, nem lehet lejönni, satöbbi, de nem érzem nehéznek, sokkal rosszabbra számítottam, szépen teszegetem a lábakat egymás elé. Meredek, persze, de nem halálos. Igazán a pulzusom sem megy fel, ennél sokkal elszálltabbra számítottam. Prédikálószéken gyors fotó, majd indulok le Lepencére. Szintrajz alapján minden lejtő örvendetes, de ez nem volt az, igazi dzsindzsaharc, bokáig csuromvizesen érek le a frissítőpontra. Percre pontosan az ütemterv szerint. A szüleim is megérkeztek, akik Szombathelyről jöttek el megnézni a versenyem, nagyon örülök nekik, azt hittem, csak később találkozunk. Amikor odaérek, már teszem is le az isos kulacsot, mert szerintem ez a bűnös, próbáljuk ki a következő szakaszt úgy, hogy iso helyett zseléből fedezem a szénhidrátot, hoztunk eleget. Hátha rendbejön a gyomrom, az utolsó szakaszon már nem fogyasztottam isot, és úgy érzem, ez lesz a megoldás.

Jelentem, ez volt a megoldás. Innen gyomorgond nem volt, ami örvendetes, csakhogy a fehérjét abból kellett volna pótolnom, ami így most elmarad. Viszont végre tudtam vizet inni!

Gondoltam, milyen jó, akkor most slusszpassz, gond egy szál se, innen már csak menni kell, 36 km-nél járunk, még van 50 maximum. Következett a Spartacus-ösvény, amit azért élveztem, mert annyi szép emlékem fűződik ide: Gyurival kettesben futás (ebédszünetben, és eláztunk közben, és persze nem éppen ebédszünet-hosszúságú lett a kiruccanás), fiúkkal egy másik bolondozós futás, kollégákkal kirándulás… Jó volt ezeket felidézni. A táj, a környezet, az egész esemény ahogy volt, minden tetszett. Időközben jöttem előre pár helyet, valahol a 11. környékén haladtam számolásom szerint.

Pilisszentlászlóra már nem olyan festői állapotban érkeztem. A ponton mondtam is a csapatnak, hogy innen kezdődik a verseny. Ati is megjelent meglepetésszerűen, neki is örültem, kész delegáció szurkol nekem, azért ez milyen különleges dolog…

Innen Visegrádra vezetett le az út, ettől nem vártam semmit, jártam már erre, lejt, ez jó, lejtőn erős vagyok. Csakhogy innen vette kezdetét az igazi fekete leves. Olyan térdfájdalmak jelentkeztek mindkét lábamban, amilyet még soha nem éreztem. Erős térdem van (ne nevessetek, gyógytornász-manuálterapeuta is elismerően bólogatott pár hete), jó állapotban vagyok, mi a franc ez?? Nem vagyok ilyen jellegű komoly fájdalmakhoz szokva, persze a hosszú távoknak és a nagy terhelésnek velejárója ez meg az, de eeeeez… Megálltam, összecsuklottam, nem bírt el a lábam, beszéltem a térdeimhez. Azt hittem, sosem jutok le Visegrádra. Útközben felhívtam Gyurit, hogy baj van, vegyük elő a másik cipőmet, hátha az segít. Mivelhogy soha nem volt még hasonló panaszom, éreztem, hogy ő is megijedt.

Gyuri és Ati kisétáltak elém aggodalmas arccal, amint megláttam őket, lerogytam egy padra. Ülve nem fájt semmi. Együtt továbbmentünk a száz méterre levő pontig, ott megint leültem. Cipőcsere, fájdalomcsillapító, hideg víz a térdemre, teljes ellátás, én meg közben látom, hogy továbbmegy a lány, akit épp lehagytam, így már nem vagyok az első tízben (Ati kijavít, hogy ez a lány a kilencedik, úgyhogy de). Akkor azt a tanácsot kaptam, hogy ne ezzel foglalkozzak, különben is a tervemhez képest negyed órával előrébb vagyok, rendbe kell jönni, csak erre figyeljek. De akkor már annyira elkapott a verseny, hogy nagyon is érdekelt a helyezésem.

Szerencsére innen komolyabb emelkedő következett a Kálvárián át, felfelé pedig semmi fájdalmam nem volt, reménykedtem, hogy közben hat a gyógyszer és a következő időszakban a lejtő hiánya miatt rendeződik a helyzet. Ekkor elrajtolt a Visegrád Trail 30 km-es versenye, és kaptuk a mezőnyt a hátunkba az egynyomos ösvényen. Folyamatosan állnom kellett félre. Nem zavart, mert amúgy is most kellett helyre rázódnom, szurkoltam nekik. És közben lassan minden reményem elszállt, mert semmit sem javult a lábam, lassultam, mert a lejtőkön egész egyszerűen összecsuklott a térdem a fájdalomtól, gyalogolnom kellett, ha lejtett az út. De ez nem tetszett, ez egy futóverseny, nem fogok itt végig sétálni, meg ücsörögni, nem azért jöttem. Próbálkoztam mindenféle taktikákkal, és ezek ötvözete vitt el a Pap-rétig. Megfutottam az emelkedőket, belefutottam a lejtőkbe, amíg nem estek össze a lábaim, nagyon tempós gyaloglásra váltottam, ha csak a gyaloglás ment. Amit lehetett, igyekeztem kihozni a helyzetből. Egyszerűen elfogadhatatlan volt számomra, hogy feladjak bármit, hogy lejjebb adjak a tervemből, hogy ne legyen ez egy frankó teljesítés, hogy ne legyek az első tízben. Őrültségnek hangzik, de csakis ez vitt előre, egy edzésen már rég visszasétáltam volna az autóhoz, de itt verseny van, ez a Szentlászló Trail, erre készültem! Éreztem, hogy erőm van, az emelkedőn futás megy, a gyomrom helyreállt, jó a kedvem, szép a táj, be fogok érni a célba, csak meg kell oldanom a mikéntjét. Volt egy lány (aka Maminti Tündér), akivel folyton előzgettük egymást, és közben mindig váltottunk pár szót (lejtőn lehagyott, emelkedőn visszaelőztem). Ez jó volt, megosztottuk a nehézségeket, de annak örömét is, hogy egy vasárnap mégiscsak az erdőben futva a legjobb. Vicces volt, hogy nyolc-tíz alkalommal így váltottuk egymást. Mindig örültem, ha megjelent.

Pap-réten hatalmas nyüzsgés a rövidebb táv résztvevői miatt, de a fiúknak jutott egy pad, azonnal leültem. Mondtam, hogy a helyzet változatlan. Ha valaki rákérdezett a térdemre, csak kijöttek a könnyeim, annyira fájt. Nem akartam beszélni róla, vagy gondolni rá, mert akkor sírnom kellett. De itt már 64 km-nél járunk, már csak 20 van hátra, menni fogok.

A Pap-rét – Skanzen szakasz hardcore, különösen így a végére odabiggyesztve. Meredek emelkedők és lejtők váltakoznak. Olyan meredek emelkedők, ahol nem lehet futni, tehát nem tudom behozni azt a lemaradást, amit a szintúgy meredek lejtőkön felhalmozok. Írtam SMS-t Gyurinak, hogy ne aggódjanak, kések a Skanzentól. Mint kiderült később, arra számítottak, hogy csak gyalogolni fogok már a célig, és sosem felejtem el Gyuri gesztusát, amikor meglátta, hogy futva jövök… Én még soha nem éltem át, milyen szó szerint fogcsikorgatva csinálni valamit. Most átéltem. Sokszor.

Skanzennél anyukámnak jöttek ki a könnyei, én már tudtam, hogy innen ez az enyém, de azt is, hogy a befutóig egyetlen hosszú, 7 km-es lejtő következik, ráadásul aszfalton. De futottam. Azt találtam ki, hogy addig futok, amíg tényleg nem esnek ki alólam a lábaim, akkor pár lépés séta, és újra próbálkozom. Bejött. Egy Visegrádos lány az orrom előtt esett nagyot a porban. Láttam a sebeit a könyökén és a térdén, láttam, hogy semmi komoly, csak vérzik és ki kell majd mosni, úgyhogy azonnal kaptam föl a földről, és átöleltem, hogy jöjjön tovább, ne álljon meg. Megindult, lehagyott, majd visszafordult, és megköszönte. Ez egy olyan nagyon emberi pillanat volt…

Futottam. Azt hittem, majd meg kell állnom mindjárt. És mégsem, tudtam futni tovább. Beértünk a városba, és szorítottam össze a fogaim és futottam. Észrevettem egy lányt magam előtt, aki gyalogolt bottal a kezében, és sejtettem, hogy ugyanazon a távon megyünk, és ő is szenved, ez adott még egy löketet. Lehagytam, és tudtam, hogy látta a rajtszámom színét, úgyhogy innen nem gyalogolhatok, muszáj lesz futni, akárhányadik helyen is vagyok. Közeledett a cél, macskakövek, Dávid üvöltve szurkol az egyik bolt bejáratában, és ugyanebben a pillanatban megjelent mellettem ez a lány. 200 méter a cél talán? Az jött ki a számon, hogy „azanyád”, és arra gondoltam, hogy nem adom a pozíciómat, semmit nem adok abból, amit kiküzdöttem, és sprinteltem, életemben nem sprinteltem így cél felé, fogalmam sem volt, hogy tartja-e a tempót vagy sem, kerestem a célkaput, hátranéztem, őt nem láttam már, kicsit lehetett lassítani, és beértem… 12 óra 15 perc. Felüvöltöttem. Nem azért, mert őt lehagytam. Hanem mert úgy lettem 7. életem első 80+-os terepversenyén, hogy közben iszonyat küzdelmeken mentem át. Verseny soha ilyen szép és gyötrelmes nem volt még. Csodálatos a pálya, az éjszaka, a napkelte, a pályavezetés, a sok-sok erdő. És közben borzasztóan nehéz volt úgy haladnom, hogy nem megy, hogy fáj, hogy csak az akaratomra tudok támaszkodni.

Fiúk szemében könnyek, gratulálnak, nekem is jönnek ki a könnyeim, nem hiszem el, hogy sikerült. Ugyanakkor így másnap, mindezt leírva tudom, hogy ma sem csinálnám másként. Ma is megpróbálnék mindent.

És most jön az utóirat:

• Később találkoztam a sprintpárbajos versenytárssal és bocsánatot kértem tőle a káromkodásért. Mosolyogva mondta, hogy tudta, hogy nem neki és az anyukájának szólt.
• A térdemnek nagy valószínűséggel az tett be, hogy nem tudtam inni, az ízületek órákon keresztül csak terhelést kaptak, folyadékot pedig nem. Most várom a fejleményeket.

Stravan itt lehet megtekinteni az esetet.

Technikai részletek (az isot ne keressétek, nem szeretném rossz hírét kelteni semminek, ami eddig mindig jól működött és most először kellett megválnom tőle): Nike Terra Kiger 3 és Inov8 Terraclaw 250 cipők, Ultimate Direction Jurek mellény, SIS zselék, Sponser Power Gum, Garmin 250 óra. Plusz egy fantasztikus frissítő és szurkoló csapat, Ati edző, ropi, kóla, kólás gumicukor…

Fotók: Kulcsár György, Gombás Endre, Mészáros-Pallay Ilona