Niki Moves

Avagy mit csinál Niki? Terepfutás : jóga : aszfaltfutás : erősítés : regeneráció

Át a Börzsönyön

Ezt a hétvégét nagyon vártam! 7 óra terepfutás az edzéstervben, börzsönyi vendégház jóbarátokkal közösen kibérelve, csodás tavaszi idő, a végén horgásztó - pont nekem való!

Mivel most nekem volt lehetőségem kör helyett A-ból B-be futni és igénybe venni Gyuri autós segítségét, nekivághattam a Börzsönynek úgy igazán. Szombaton Nagyorosziból indultam és Márianosztra volt a cél, vasárnap innen tovább Nagybörzsönyig. Tartottam tőle persze, mert az útvonalam se rövid, se éppen sík nem volt...

Szombaton nem volt éppen ragyogó napsütés, amikor Pénzásáson kiszálltam az autóból, így karmelegítőt is húztam. Zsák tele, indulhattam az első emelkedőnek, ami véget sem ért egészen a Nagy-Mána gerincéig. Aki ismerős erre, az tudja, miről beszélek... Sár nem volt, gyönyörűen futhatóak voltak az ösvények, csak a patakon való átkelések tartottak kicsit tovább a megáradt víz miatt.

enlight382_borzsony_terepfutas.jpg

Aztán megláttam a Mána felé vezető utat, és elképzelésem sem volt, hogy lehet oda felmenni. Persze csak úgy, mint mindenhova máshova is: egyik láb a másik után. Megfigyeltem, hogy nekem jobban esik nem fölnézni magam elé és látni, mennyi van még, inkább a lépésekre figyelek és csak megyek előre, majd egyszer felérek. Inkább lefelé szoktam nézegetni, hogy van-e szép panoráma. Az eddig lényegében eseménytelen első óra átváltott egy nagyon szeles, hideg hegygerincen való végighaladásba. Találkoztam egynéhány turistával, de valamiért mind búskomorak voltak, hogy más szóval ne éljek: köszönni nem volt kedvük, egymásra sem mosolyogtak (nemhogy rám), táskát az egynyomos ösvény közepére letéve várták, hogy amíg ők ott ácsorognak, én keresztülfussak a bokrokon (nem gond, ott is tudok futni). Talán az időjárás vette el a kedvüket, mert a tájra és a látványra nem lehetett panasz. 

img_3789_borzsony_terepfutas_nagymana.JPG

A Csóványos felé továbbmenve egyszer csak valami furcsa lett, és kellett pár másodperc, mire rájöttem: csönd van! Végre nem süvített a szél mindenfelől. Kicsit elfáradtam a sok-sok kilométernyi mászástól, úgyhogy itt volt egy pár perces nézelődésem zseléfogyasztással egybekötve. 

Következett a Csóványos után a Nagy-Hideg-hegy. Itt is nagyon sokszor jártam már, hol innen, hol onnan feljutva, most a kéken jöttem. Szokatlan volt, hogy senki sincs a turistaház teraszán, de csak végülis néhány fok volt, én sem szívesen ücsörögtem volna ott. Jött a nagy kék lejtő. Itt is baktattak turisták, talán kicsit jobb hangulatban, mint a korábbiak, én meg csak mentem le, pulzusra és tartásra odafigyelve. Ez egy hosszú lejtő, gyalogolva meg főleg az: mert egyhangú is, köves is, napsütésben kifejezetten forró, és csak lejt és lejt egyenesen le, de most jól jött a sok mászás után. A zöld sávra kanyarodtam rá innen, már nem volt sok hátra.

Csakhogy innen jött a fekete leves. Eddig ugye száraz talaj, itt-ott sár meg pocsolyák, de semmi különös. A zöldön viszont patakok csordogáltak a turistaút helyén, kikerülhetetlen láppá téve a környéket, bokáig süllyedtem a vízben. Nem gond, majd jobb lesz, gondoltam. Jobb nem lett, csak más: a vizet felváltotta a süppedős sár. A végén ez már nem zavarja annyira az embert, hiszen nem kell energiát beosztani, szinte látod magad előtt a falut, különben is nagy emelkedők nem jöhetnek már... Akkor következett egy akácos szakasz, amit szanaszét kaszaboltak, mindenütt éles nyársak álltak ki a földből, az egynyomos járhatatlan volt a keszekuszaságban összehányt csonkok és ágak miatt. Megálltam, elgondolkodtam, és inkább lemásztam a domboldalon, mert tudtam, hogy ott van egy aszfaltos út, és ha azt követem, nemsokára ismét keresztezem a zöld jelet. 

Közben történt, hogy ránézve a kezemre azt vettem észre, hogy a jegygyűrűmre rá van feszülve az ujjam. Megmozdítani sem tudtam a gyűrűt. Próbáltam behajlítani az ujjaimat, de a tenyeremet sem tudtam velük megérinteni, úgy bedagadtak. Azonnal megálltam és levettem a karmelegítőt, kezdett derengeni a nap, úgyhogy úgysem fáztam, aztán futás közben igyekeztem mozgatni az ujjaimat, hogy helyreálljon a vérkeringés. Pár órával később minden rendben is volt megint, a kezem visszanyerte eredeti formáját.

enlight383_borzsony_terepfutas_compressport.jpg

Márianosztrára vezet a zöld jelzés, és közben nagyon szép csúcsokat lehet útba ejteni. Mind közül a Sós-hegy a legszebb: páratlan a panoráma, és olyan váratlanul tör az emberre, hogy muszáj megállni. A Dunakanyar derengett előttem az épp csak átszűrődő, kora esti napsütésben, szinte úsztak a hegyek, közben csicseregtek a madarak, és teljesen egyedül voltam ott, egy hosszú, Börzsönyt átszelő futás végén... A fotón ez a pillanat szerepel. Talán lefényképezni sikerült, leírni nem igazán lehet.

img_3839_borzsony_terepfutas.JPG

A faluba beérve végre ismét lett térerő, ami azért volt fontos, mert a GPS koordináták alapján találtam rá a vendégházra, amely a kisvasút mellett, egy domb tetején áll. 4 és negyed óra futás után ide már inkább csak besétáltam. A házban már ott voltak a többiek, és mindenütt lufik vártak... Pár napja szülinapom volt, és nagyon szeretem a lufikat, úgyhogy megmelengette ez a szívem, de ebből senki semmit nem látott egyrészt a fáradtságom miatt, másrészt mert a meglepetések kezelésében enyhén szólva nem vagyok nagyon jó. Tusolás után már azért sikerült kicsit jobban hasonlítani magamhoz.

Vasárnap dél körül indultam a következő etapra, mely a terv szerint 3 óra és kb. 24 km lett volna, ám ezúttal nem egyedül vágtam neki, hanem Vitya és Dávid is jöttek velem, míg a többiek útra keltek a nagybörzsönyi horgásztóhoz, hogy majd ott a parton heverészve várjanak bennünket. A fiúkkal ritkán futok, mert sokkal gyorsabbak nálam, de most másnaposak voltak hál istennek. 

Valahogy megint csak emelkedni látszott az út. Se sík, se lejtő. A nap szépen sütött, szellő se rezdült, inkább nyári futásnak tűnt a dolog, mint tavaszinak. Mentünk azért szépen előre, majd előkerültek a szombati futás megnehezítői: a víz alatt álló rétek és patakocskák alatt eltűnő ösvények, amiken síkon se könnyű átkelni, hegynek fölfelé viszont igazi kihívás. Ennél nehezebb volt, hogy az előző napi futástól a lábaim nem voltak éppen frissek. Szándékosan került ez a két edzés egymás után a tervembe, hogy lássuk a fáradást, a folyamatos terhelést, készüljünk arra, ami majd májusban jön az arcomba. Szóval kevésbé tudtam most a pulzusom mentén haladni, mert a fáradtabb lábak nem engedték úgy felszökni, ahogy egy kipihentebb állapotban az történik. Így több lett a gyaloglás. Olyan helyen is erre váltottunk, ahol más esetben még futnék. 

enlight388_borzsony_terepfutas_koppany.jpg

A Nagy-Koppány felé vezető elágazásban kis megállót tartottunk, ahol már eldőlni látszott, hogy az eredeti 24 km-t meg fogom kurtítani, és Vitya is leesett cukorról meg vérnyomásról panaszkodott. A VTM-en bevált Sponser gumicukorral tudtam segíteni rajta. 

enlight387_borzsony_terepfutas_koppany.jpg

A Koppány szép volt, mint mindig. Sok turistát találtunk a tetején, de hamar továbbálltak, majd a fiúkkal mi is megbeszéltük, ki merre megy tovább. Én úgy döntöttem, a kék sávon megyek le Nagybörzsönybe, ők még egy kanyart terveztek a cél előtt, de szintén rövidebb úton, mint a kitűzött 24 km. Amikor ők is otthagyták a dombtetőt, egyedül maradtam. Kicsit leültem a fűbe, élveztem a napsütést, a látványt, az egyedüllétet, a természet hangjait. 

Nehéz volt elindulni lefelé, a combjaim kiáltoztak, úgyhogy nem toltam neki, lassú lejtmenet következett. Egy kis kurflit tettem azért a visszaútba, ami meg is ajándékozott lábszárközépig érő sárba süllyedéssel, hangosan nevetgéltem magamban a fenyőerdő közepén, ez után pedig jött egy kis aszfalt. Jókor, jó helyen. Itt erőre kaptam, pulzus fel, tempó fel, lábak gyorsítottak, és innen nem volt tökölés, az emelkedőket is megfutkorásztam. Valahonnan, valahogy szedtem elő erőt, és az utolsó 7-8 km így telt el: olyan futással, ami megcáfolt minden fáradtságot, meleget, lábakat. Örültem neki.

enlight385_borzsony_terepfutas_nike_terra_kiger3.jpg

Szinte csalódás volt Nagybörzsöny határába érni, tudván, itt a futás vége mindjárt. A domb tetejéről lenéztem a tóra, és megláttam két kis alakot a parton. Fel is vidultam. Felhívtam Gyurit, hogy nézzen el jobbra fel a dombra, ott vagyok és integetek! Jó volt hozzájuk megérkezni. A tiszta ruháim hiánya egy percre megijesztett, aztán rájöttem, hogy nincs is hideg, elsétáltunk az autóhoz és kivettük a táskát, utána pedig pihenés! 

img_3878_borzsony_terepfutas_koppany.JPG

Hosszú futások voltak, nehéz terepen. Szombaton 1250m+ szint, vasárnap 730m+. Átkeltem a Börzsönyön, az északkeleti csücskéből lementem dél felé, majd vissza északnyugatra. Néha bénának éreztem magam, néha fáradtnak, néha túl hosszú volt egy-egy emelkedő. De ha elgondolkodom... Szombaton a futás közben ezt tettem. Rájöttem, hogy azért mégiscsak milyen jó, hogy teljesen egyedül, önellátó módon megtehetem, hogy fogom magam, és egy erdős hegység egyik oldaláról elindulok, és a saját lábam, testem, akaratom, akármim erejére támaszkodva, egyedül tájékozódva, a saját terepismeretemre utalva átmegyek ezen a hegységen, és felbukkanok a másik oldalán. Amikor nem futottam, vagy még régebben, amikor nem ismertem még ki magam a térképeken, ez szinte science fictionnek tűnt volna. Ma pedig meg tudom csinálni. 

Emelie Forsberg könyvét olvasom (Gyuritól kaptam szülinapomra), és erről az érzésről ő is ír: hogy mennyire fantasztikus azt tudni, hogy a testem és a szívem mi mindenre képes. 

Ez számomra az igazi szabadság.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nikimoves.blog.hu/api/trackback/id/tr6913820212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Niki Moves

Terepfutás, jóga, aszfaltfutás, erősítés, regeneráció - majd kezdd elölről

Jóga sportolóknak Facebookon