Niki Moves

Avagy mit csinál Niki? Terepfutás : jóga : aszfaltfutás : erősítés : regeneráció

Akkor is megyek, ha nem akarok

Ez egy érzelmesebb bejegyzés lesz. Edzésekről ír az ember és közben az életet írja le. 

Holnap Ultrakék Börzsöny, 55 km, 1800m+ szint. Edzőverseny, nem annyira a verseny a fontos, nem kipihenten állok rajthoz és nem az eredményre megyek, most más fontos: a terhelés, az élmény, a próba, ami elé állítom magam, hogy megtudjam, hogy lesz egy hónap múlva, amikor hosszabb útra indulok.

Szóval ez csak egy edzőverseny. Abban a hegységben, ahol megkérték a kezem, ahol az esküvőnk volt, ahova a legszívesebben megyek ebben az országban, ahol elbújhatok az erdőben és nem látok mást, csak fákat és dombokat, ha egy szikla szélére állok. Rég elmehettem volna, el is mentem, háromszor dolgoztam és laktam szebbnél szebb helyeken külföldön, 20 évesen keresve annyit, amennyit egy multi 35 éves koromban sem tudott kifizetni nekem itthon. Nem tudom, miért vagyok itt, ha nem ezért, az Őrségért, az Alpokaljáért, a Bükkért, és - a Börzsönyért.

Egy hete a férjem lefutotta a Vércsét (101 km a Gerecsén és a Vértesen át), dögmelegben, fájós derékkal startolva, egy céllal a fejében, és hiába volt néha irtózatosan nehéz, célba ért, méghozzá az örök ranglista második legjobb idejével. Bőgtem a célban. Sosem fogom elfelejteni, ahogy Dáviddal és Vityával ültünk Várgesztesen, a tó partján, és másodpercenként frissítettük a Vércse weboldalát, hogy Gyuri becsekkolt-e már a Zsigmond-kőnél, mert már rég kellett volna. Alig hangzott el pár szó, csak a legszükségesebbek vagy a legértelmetlenebbek, ültünk a padnál a nyári melegben, néztük a sziklát meredten, majd a telefont, és aggódtunk, mert Gyurinak már rég ott kellett volna lennie és még sehol. Nagyon hosszú percek voltak. És aztán végre, végre becsekkolt, és leérkezett a tópartra, lefeküdt a fűbe, mi meg vízzel locsoltuk, majd ment tovább. Egyedül volt előtte és utána is, a saját útján, és néha nagyon nehéz volt neki. 

Miért csináljuk ezt? Nem válasz a célba érés. A célban az ember néha semmit sem érez. Már amikor önmaga ér célba. Ha odateszed magad egy versenyen, akkor az nagyon nehéz. Beesel a célba és csak vízre vágysz, meg hogy megállhass. Nem ez a válasz. 

Az elmúlt hetekben jártam a Cserhátban, a Budai-hegységben, futottam a Vértesben és a Mátrában. Ezek a huplik, mezők, sziklák már ismerőseim. Tudom, hogy holnap a Nagy-Hideg-hegyről lefelé vezető lejtőben semmi köszönet nem lesz, mert sziklás és egy centi árnyék sincsen. Tudom, hogy Tardos után gyönyörű az OKT szakasz, és hogy Gödöllő környékén eldugott homokos utakon fantasztikus fenyvesekhez lehet eljutni. Hogy a házunk mögötti mezőn most sárgállik a repce, és hogy szerintem nem büdös. Hogy az Ipoly partján hol a legjobb táborhely, amit soha senki nem talál meg. Hogy a Drégelyvár felé vezető piros sáv mindig tökig sáros és járhatatlan. Hogy az Írottkőre a zöld sávon szeretek a legjobban felmenni. Egyedül, vagy Gyurival jártam ott, vagy a barátainkkal? Égetett a nap, vagy csúszott a jég? Nehéz volt, vagy szaladtak a lábaim?

enlight417_terepfutas_akacos.jpg

Ma csak itt futottam a kertek alatt, még terepnek se hívnám, csak mezők és földutak, akácosok és egy csúnyán kivágott fenyves. Közben tudtam, hogy ez az, amit a legjobban szeretek csinálni. Hogy ez maga a boldogság. Nem kell keresnem, mert EZ AZ. 

Nem tudom, mit keresünk. Holnap megint közelebb kerülök ahhoz, aki lehetek, aki bennem van, valamiféle erőhöz, amit meg akarok találni, mélyen, olyan helyen, ahol már fáj keresgélni, amihez élve boncolás kell. Amihez nem elég tudni, hol van a Csóványos, hanem úgy kell felmenni oda, hogy fájjon, mert a fájdalom alatt ott van valami mélyen, egy mozdulatlan víztükör, az a víztükör, amit egyszer megálmodtam, ott volt a lábam alatt, láttam feketeségét, ahogy megrepedt alattam a kő. És egyszer megálmodtam, ahogy összeomlott körülöttem a világ, hullák és füst és zaj volt mindenhol, de előttem égve, a levegőben lángolva megjelent egy jel, és tudom, hogy nem álom volt. 

Ezekre a helyekre kell eljutnom, mert mind itt van belül. A Börzsöny csendje és ez az égboltra égetett, vöröslő jel mind ugyanaz, a fekete víztükör és az én küzdelmeim mind ugyanazok, és sosem találom meg, ha nem keresem ott, ahol már nem kényelmes, ahol már nem könnyű, és ahol mégis a legnagyobb boldogság van. Ez nem holnap lesz, de holnap közelebb kerülök. Megyek és keresem, amíg itt vagyok, amíg megtehetem, amíg itt vannak ezek az utak, és amíg itt van a lábam, a szívem, az álmaim, a célok, a társam, amíg itt van ez az élet.

Elnézést, ha ez sok lett. De a terepfutás... 

Itt ül az idő a nyakamon,
Kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok!
Ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél.
Az ember mindig jobbat remél.
Porból lettem s porrá leszek,
Félek, hogy a ködbe veszek.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nikimoves.blog.hu/api/trackback/id/tr4513878256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Niki Moves

Terepfutás, jóga, aszfaltfutás, erősítés, regeneráció - majd kezdd elölről

Jóga sportolóknak Facebookon