Niki Moves

Avagy mit csinál Niki? Terepfutás : jóga : aszfaltfutás : erősítés : regeneráció

Ultrakék Trail Börzsöny - 55 km / 1880 m+

Amikor sok évvel ezelőtt elkezdtem az Országos Kék Túrát bejárni, az volt az elképzelésem, hogy ezt egészben illene, vagy legalábbis maximum két részletben, vagy ha minden kötél szakad, akkor tájegységenként, nagy szakaszokat végigjárva. Tulajdonképpen most vasárnap ez utóbbit tettük a Börzsönyben.

Nem igazán készültem lelkiekben a versenyre, nem tudnám megmondani az okát. Előző nap pakoltam össze, akkor találtam ki a frissítést is, és mindez nem rám vall. Nem számítottam semmire a helyezésemet illetően, az átlagtempót is szombaton ötlöttem ki (ami megegyezett azzal, amit Ati beírt az edzéstervbe, de ezt is csak szombaton láttam), nem volt álomidőm, csak célidőm: 7 óra 30 perc.

Cipőn nem kellett gondolkodni: száraz a pálya, gyors cipő kell, nem puha talp: Nike Terra Kiger, abszolút kedvencem száraz terepre.

Négyen mentünk Szendehelyre a rajthoz: Vitya is indult (ő már napok óta lázban égett), Gyuri és Dávid pedig frissítettek, segítettek, illetve ott találkoztunk Gabiékkal, akiknek szintén ez utóbbi feladat jutott. Nógrád / 15km, Nagy-Hideg-Hegy (továbbiakban NHH) / 30km, és Kóspallag / 39km volt a frissítőpontok sorrendje. Kiosztottam mindenkinek amit majd az egyes pontokon kérni fogok: zselék, iso, vizet meg majd szereznek, aztán a rajtban életem legalacsonyabb induló pulzusával vártam a verseny kezdetét. Vityát nem láttam, a mezőny elejére állt, célja volt a dobogó. Én hátulról startoltam, mint mindig. Együtt indult az egyéniek és a váltók mezőnye.

enlight420_ultrakek_borzsony.jpg

A versenyek elejét utálom a legeslegjobban. Izgulsz, tömeg van, mindenki rohan, szűk az út, és általában aszfalton kezdünk. Most is így volt, kivéve a szűk utat. Mindegy, ezen túl kell lenni, az első pár kilométer nem a magányos küzdelemről szól. Már a kápolnánál láttam egy lányt görnyedve kiállni, a második kilométer környékén, csodálkoztam, mi mentünk tovább, fel a Nagy-Kő-hegyre. Kicsit itt följebb volt még a pulzusom, mint az átlagot szerettem volna, de csak pár ütéssel, ez az elején belefér. Néhány versenytárssal és csoporttal egymást kerülgettük. Egyetlen dolog zavart csak mindebből igazán, egy fiúcsapat, akik folyamatosan, megállás nélkül beszéltek és kelepeltek és viccelődtek és mondták és mondták és mondták hangosan, és akkor eszembe jutott, hogy Csipi fülhallgatóval indult, és hogy nem is hülyeség. Jön nemsokára Nógrád, meg a Csóványos, valahogy majd eltávolodunk egymástól. Egy sráccal lassabban haladtunk fel az egyik emelkedőn, el akart engedni, de megegyeztünk, hogy mindketten pulzus alapján megyünk, úgyhogy elleszünk itt egymás nyomában nyugodtan, egyikünk sem rohan. Utolsó kis emelkedő Nógrád előtt, beragadtam egy fiú mögé, de kicsit arra használtam az alkalmat, hogy pihentessem a szívem, le is ment a pulzus szépen, innen nem is volt többet gond vele, mehettem ahogy bírtam. Nógrádon Gabiéktól kaptam hathatós és gyors frissítést: zselék kidobálva, új zselé a mellénybe, víz a puttonyba meg a nyakamba, illetve infó, hogy tizenvalahányadik vagyok a női mezőnyben, Vitya pedig harmadik. Még öntötték a vizet a fejemre, amikor kifutottam alóla, irány a Csóványos!

Csak tizenvalahány kilométer emelkedő, 938 méteres magasságig. Ismét a beszélő srácok közé keveredtem. Kiderült, hogy bár istentelen sokat dumálnak, nem rossz arcok, de azért csak lehagytam őket, és többet nem is találkoztunk (mondjuk a hangjukat hallottam sokszor még, ahogy visszhangzott az erdőben). 

Mit is mondjak erről a mászásról. Kigondoltam, hogy mennyi idő alatt érek majd föl, milyen átlagtempóval. Gyurinak írtam rövid sms-t, hogy most indulok fölfelé, és pontosan azt válaszolta, amit kellett: hogy szép egyenletes mászást kíván. Erre koncentráltam végig. EGYENLETES MÁSZÁS. Csak mentem szépen fölfele. Nem tartom magam egy nagy mászónak, de nagyon sokakat lehagytam ezen a szakaszon. Nem kúszott föl a pulzus, nem zavart a meleg, és percekkel beljebb voltam minden kilométeren a tervemnél, ami persze tovább motivált, és csak mentem szépen tovább. Amennyire féltem ettől a mászástól, annyira erősnek éreztem most magam. Felérve legszívesebben elkiabáltam volna magam: nem fáradtam el! Mentem tovább a NHH-ra, Dávid ott vár. Úgy szétszakadt a mezőny, hogy jó darabig egyedül futottam.

enlight422_ultrakek_borzsony.jpg

NHH előtt egy túrázó lány megszólított, a táv érdekelte, és hogy van-e, aki fut a NHH-ra fölfelé, vagy mindenki gyalogol, majd megjegyezte, hogy hát nem sok lány van ezen a versenyen. Na itt megkondult egy kis csengő a fejemben, és már jött is szembe Dávid, hogy segítsen a frissítésben. Sokkal hamarabb értem ide, mint gondoltam, így a zseléim sem fogytak el. Dávid megerősítette, amit a kis csengő kongatott: hatodik vagyok. A 7. lány ott volt mögöttem a frissítőponton, az 5. pedig már húsz perce elment. Na gondoltam, ennek fele se tréfa, eddig nem érdekelt a helyezés, most már igen. Jöhet a lejtő.

Lejtőn alapvetően jónak tartom magam, sokat szoktam itt hozni, bátrabban megyek másoknál, a pulzusom is engedi, úgyhogy duplán jól szokott jönni: pihen a szívem egy kicsit, én meg gyorsulok. Ez alkalommal minden máshogy alakult. Elkezdtem egy gyomortájéki szúrást érezni. Egyre erősödött, és amikor a sziklás meredek, hosszú lejtőre jutottam, ahol teperni akartam lefelé, már kezdett komolyabbra fordulni a dolog, fájt. Legutóbb edzésen gyorsabban futottam itt le, mint most versenyen, nem járja ez így. Az előttem haladó srác el akart engedni, de mondtam neki, hogy maradok. Éreztem, hogy itt most nincs emésztés, nem tudok frissíteni, nem megy le semmi, és azzal próbálkoztam, hogy kicsit lelassítva a szívverést pihenőt adok a gyomromnak. Mindeközben irtózatosat rúgtam valamibe (kizárásos alapon kőbe), meg voltam róla győződve, hogy most esett le a nagylábujjam körme. Dávid futva ment le Kóspallagra, úgyhogy egyszercsak ott termett mellettem és határozottan állította, hogy gyors vagyok, én meg elpanaszoltam a lábujjam ügyét, és megrendeltem a kólát a kóspallagi frissítőpontra.

Kóspallagon tűző napsütés, 29 fok, aszfalt, körülöttem csak fiú versenyzők, a felük sétál. Csakhogy én megfogadtam, hogy ha beledöglök, lejtőn akkor se fogok sétálni, akkor se, ha ezer fok van, majd a gravitáció levisz. Gyuritól tudtam, hogy a frissítőpont a falu után lesz, ez az információ sokat segített abban, hogy ép ésszel éljem túl a falut. Kóspallagon várt mindenki: Gyuri, Dávid, Gabiék. Szédültem megálláskor, és kizárólag kólát akartam inni. Ez a frissítőpont nagyon fontos volt a versenyemben. Mindenki ott volt velem akkor, amikor a legrosszabbul éreztem magam, és amikor pontosan tudtam, hogy most már az eredmény is érdekel, és valahol mögöttem itt fut egy csaj rózsaszín cuccban, aki szintén siet gondolom. Kaptam a nyakamra, fejemre vizet, és megint az ömlő vízsugár alól futottam ki, tovább az útra. 

enlight421_ultrakek_borzsony.jpg

A kóla egy darabig jót tett. Nem jöttem rendbe, de nem lettem rosszabbul. Fél órát adtam magamnak: addig nincs a terv szerinti frissítés, csak vészüzem, zsírégető tempó, magamra figyelés, és a lábak egymás után helyezése. Gyuri üzenetét a térerő hiánya miatt jóval később kaptam meg, hogy a 7. lány 7 perccel utánam indult tovább Kóspallagról. A Békás-réten megint előjött a VTM-en megtapasztalt "külső én": szerettem volna megállni, mert tűzött a nap és fájt a gyomrom, el akartam mondani a túrázóknak, hogy pár éve itt még egy gyönyörű rét volt, most pedig be van szántva és el van kerítve, de csak mentem egy srác után, aki váltót futott és mellény nélkül, könnyedén haladt tovább mellettem, kedvesen hajrázva nekem. 

Törökmezőnek kellett volna jönnie, azonban egy elkószált jelölőszalagnak köszönhetően egy eltévedés következett. Nem voltam egyedül, egy szintén váltózó lánnyal tanakodtunk, mi legyen. Elővettem a telefonomat, hogy nézzem, pontosan hol vagyunk, neki közben az órája jelezte, hogy off-track. Találtam alternatívát, nem kellett visszafordulnunk, és közben elbeszélgettünk Anitával, együtt toltuk neki Törökmezőig. Mondtam neki, hogy fáj a gyomrom, de nagyobb baj volt, hogy Törökmező után egy olyan érzés jött, hogy én egy hete itt futok már és még mindig sehol se tartok, a 7. lány időt nyert mögöttem, és akkor jött csak vissza igazán a gyomorfájás. Frissíteni szerencsére ekkor már tudtam, így energiával és erővel jól álltam, csak éppen a gyomromat öklözte minden egyes lépésnél valaki belülről. Erre a szakaszra különösképpen nem is emlékszem, csak arra a pontra, amikor megérkezett a Hegyes-tető. Verseny előtt a fiúkkal beszéltük, hogy na ez nem fog jól jönni negyvenvalahány kilométernél, mert bár nem hosszú, de meredek. Lassan mentem föl rá. Anita végig előttem haladt, látótávolságon belül, gondolatban szurkoltam neki. Néha megálltam pár másodpercre, és úgy indultam ismét fel. Fent egy másik váltózó lány beért, ő adott szőlőcukrot, itt is köszönöm neki, jólesett. 

Innen örömfutásnak kellene következni, hiszen lejtő, jön a cél, egynyomos ösvény, mi kell még? Minden lépés fájt. Csak a célban elérhető kóla lebegett a szemem előtt. Igyekeztem gyorsítani és kikapcsolni a fájdalmat, másra gondolni, hogy Gabival itt túráztunk februárban, hogy egy ütéssel feljebb menjen még a pulzus, hiszen erővel bírom, hogy mittudomén, ezek a dolgok kis időkre működtek is, és addig is fogytak a kilométerek. Leértem a Templom-völgybe, 52-53 kilométernél összefutottam az épp kirándulás közben cigiszünetet tartó Ágival, akit annak idején még én vettem föl a céghez, aztán pár futó mellett mentem el, akik az ösvény szélén álltak. Rájuk köszöntem, és akkor fél szemmel láttam, hogy az egyikük, egy lány, fekete írásos rajtszámot viselt, azaz egyéni induló volt, azaz most hagytam le az 5. helyezettet, aki NHH-n 20 perccel előttem volt! Spuriztam, nehogy eszébe jusson utánam indulni. Következett a falu. A gyomrom változatlanul fáj, minden lépésnél megállnék, de olyan szurkolók állnak az út szélén, olyan biztatást kapok, hogy mosolygok, válaszolok nekik, és már itt is a templom, befordulok a célba, és éppen, amikor befutok: Vityát szólítják a dobogóra!

Ilyen befutóról csak álmodni lehet. Tapsolva szaladtam be, valaki elvette tőlem a chipemet és adott egy ötezrest, én meg leültem egy padra, éljeneztem Vityának, a mellettünk ülő Csipi szerint sokaknak volt ma rossz a gyomra, majd kóla! Ezért futottam, a kóláért!

A végeredményem 7 óra 18 perc lett, 5. hely, összetettben 21. Én erre a helyezésre abszolút nem számítottam, őszintén mondom. Nagyon örültem, örülök neki. 

img_4461_ultrakek_borzsony.JPG

Tanulságok: a meleget sokkal jobban bírtam, mint tavaly, ez gondolom annak is köszönhető, hogy mostanában szándékosan délben járok futni, sapka és napszemüveg nélkül, így megszoktam. A lábaim nem fáradtak el, másnapra sem volt izomlázam, úgyhogy erőnlétileg jól vagyok, azt hiszem. A csapatunk megint hatalmasat dobott az élményen, köszönök nekik mindent. A mászás jobban ment, mint gondoltam. Érzem, hogy a formaidőzítés jó (köszi Ati!). Ugyanakkor ott van a gyomorprobléma, amire megoldás kell, mert ki tudja, hogy egy hosszabb versenyen mi múlik majd ezen. Nem tudok erre még választ. 

Ha szeretnéd közelebbről is megnézni a futásomat, Stravan megteheted.

Szokásos technikai részletek: Ultimate Direction Jurek mellény, Nike Terra Kiger 3 cipő, Asics póló, 2XU nadrág, Garmin FR230 óra, SIS zselék, Sponser Longenergy iso.

Fotók: Kulcsár György, Mészáros-Pallay Ilona, ökofutás.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://nikimoves.blog.hu/api/trackback/id/tr7513883262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Niki Moves

Terepfutás, jóga, aszfaltfutás, erősítés, regeneráció - majd kezdd elölről

Jóga sportolóknak Facebookon