Niki Moves

Avagy mit csinál Niki? Terepfutás : jóga : aszfaltfutás : erősítés : regeneráció

A hontalan terepfutók

Amikor megkérdezték, miért szeretek itt lakni, az egyik válaszom mindig az volt, hogy kilépek az ajtón és pár percen belül ott a terep. Néhol inkább csak földút és mező, más irányba viszont erdős részek. De lassan mindez eltűnik…

Ez egy magyarországi kisváros. Lélekszámát tekintve nem is olyan nagyon kicsi, infrastruktúrája inkább egy falué (az idelátogatóknak minden alkalommal bizonygatni kell, hogy nem, ez nem falu). Lakik itt néhány terepfutó jóbarát, akik hétköznapokon a távolabbi Pilis vagy Börzsöny vagy Mátra helyett csak a környékre tudnak eljutni edzeni, kikapcsolódni. Van köztünk nemzeti válogatott atléta, van minden szereplésén dobogós terepfutó, mindenki más pedig rendszerint az első 5-10-ben végez terepfutó versenyeken. Ismerjük egymást és ismerjük a környéket. Az összes turistajelzést, a kanyarokat, a jelöletlen utakat, a bozótokat, a szegmenseket, az állatok élőhelyeit, ismerünk szinte már minden bokrot és fát. Ha valami apróság változik, azonnal feltűnik, és megtárgyaljuk egymás között.

De lassan hontalan terepfutók leszünk. Nem lesz hol futni, nem lesznek fák, és a fák között nem lesznek szarvasok.

Néhány év alatt a környékünk erdejeit, sőt, a védett területeket is a felismerhetetlenségig megváltoztatta és továbbra is változtatja az emberi kéz. Kezdődött néhány évvel ezelőtt, amikor egy védett erdei forrás környékét szerette volna sitt-teleppé alakítani egy befektető. Ugyan ezt a mozdulatot a helyiek sikeresen megakadályozták, ám alig egy-két év telt el, és a forrás környékén „véletlenül” mégiscsak sikerült kivágni az erdőt; ma már a védett forrás sem létezik.

Eltűnt itt egy gyönyörű fenyves is, ahol az egyik első romantikus terepfutásomon ámuldozva mentem keresztül a férjemmel. Ma itt bozót van, és az invazív, és élettérnek tökéletesen alkalmatlan fák legaljasabbika, az akác burjánzik.

De van egy másik szeméttelepünk is a város határában, amelynek szomszédságában is megy turistajelzés, rengetegszer futok arra, barátnőimnek is megmutattam, hogy ez az a hely, ahol nyáron összeér a fák koronája a fejed fölött, nyulak és őzek élnek, és ahol futott már át előttem egész visongó vaddisznócsalád egy éjszakai futásomon. A turistaút és a szeméttelep szomszédsága egyre közvetlenebb lett, mígnem egy futásom alkalmával földbe gyökerezett lábbal néztem végig, ahogy a munkagépek éppen kettétörik a fákat, az ösvény eltűnt a szemem elől, és a szeméttelep átvette a területet. (Ezt ábrázolja a fotó.) A térképeken ott még mindig a zöld jelzés fut – a valóságban csak a sitt rohad. A környező földutak mentén is halomban áll az építési szemét, a kidobott tv, a hentes nyesedéke. Pár éve nem volt ez így, emlékszem!

img_1666.JPG

Van aztán a kisváros túloldalán egy domb is, párszáz méter magas, behálózva szintén ösvényekkel. Először csak az egyik ösvény tűnt el. Télen jártam arra, lábszárközépig érő hóban kerestem az ösvényt, kezdett már lemenni a nap, én pedig szinte magamon kívül keresgéltem azt, ami mindig ott volt, de most eltűnt – az új lakópark kerítése mögött… Ugyanígy építkezés áldozata lett az a földút, amely (az egyébként láthatatlanná elrejtett, ám a városon végigcsordogáló) patak mentén visz át a szomszédos településre. Futótársam éppen a mai napon fotózta le és sírta el bánatát erről Straván.

Itt még nincs vége. Volna itt nekünk egy bizonyos „pirosunk” is, a piros sáv jelzés, egy-két kilométeres emelkedő (vagy lejtő, ahogy nézzük), amely annyira sűrű növényzettel volt körülvéve, hogy nyár végére vállamig ért. Volt, mert terepfutó barátunk ma reggel halálosan elszomorodva és felháborodva szólt nekünk, hogy ennek is vége. Munkagépek járták szét az ösvényt, amely a tömeges fakivágások miatt már nem is létezik. És van az erdő mélyén még egy kis rész, ahol tudjuk, hogy szarvasok szoktak tanyázni – itt is vágják ki a fákat.

És az a mező, ahol az ürgék egy szintén védett kolóniája élt (fokozottan védett faj egyetlen példányának eszmei értéke 250 ezer forint, az alkalmas élőhelyek hiánya miatt a faj hazai elterjedése mozaikos), pár hónapja szintúgy bekerítésre került, a mező a múlté. Gondolom, a kolónia is a múlté.

Terepfutók vagyunk. Szeretjük a természetet, védjük, tiszteljük. Ha állatot látunk, megállunk és megvárjuk, míg elballag. Ahol virágok nőnek, nem futunk át, nem tipossuk le őket. Természetes, hogy nem is szemetelünk. És itt lakunk, ez az otthonunk is, így ezeket a kicsi, ámde éppen ezért érzékeny erdőket még jobban óvjuk, hiszen mindennapos kemény vagy vidám edzéseinknek adtak, adnak otthont, befogadtak, engedték kiismerni magukat. De most bármerre nézek: ki a mezők felé, vagy fel az út túloldalán levő dombokra, csak pusztítást, eltűnő fákat és ösvényeket, megszűnő élőhelyeket látok. Újratelepítés nincs, így vigasz sincs. Köddé válik, elenyészik minden szép, ami a kertkapun túl volt.

Hontalan terepfutók lettünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://nikimoves.blog.hu/api/trackback/id/tr7914094171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Niki Moves

Terepfutás, jóga, aszfaltfutás, erősítés, regeneráció - majd kezdd elölről

Jóga sportolóknak Facebookon