Niki Moves

Nem lenne az ősszel semmi különös, ha nem éppen ősszel lenne a szarvasbőgés. Nekem viszont az ismert állapotomon túlmenően ráadásul van egy szarvasokért rajongó Gyuri férjem is, úgyhogy a "mit csináljunk este drágám?" kérdésre szíve szerint minden nap azt mondaná, hogy menjünk szarvasbőgést hallgatni (illetve ez lenne a második válasza). Így Kanadából hazaérkezve összesen háromnegyed/egy óránk volt házon belül, már indultunk is ki a Börzsönybe, nehogy lemaradjunk valamiről!

Gondoltunk rá, hogy másnap akár lehetne futni is, vagy minimum túrázni egyet a jelöletlen ösvényeken, de aztán az esti tábortűznél ezek a dolgok egyre messzebb kerültek. Számunkra legalábbis, mert 6 fős társaságunkban vannak azért szorgalmas sportolók is. 

A tábor pontos helyszíne maradjon titok, a Börzsönyt jól ismerők a fotók alapján úgyis rá fognak ismerni. Nagyon jó volt távollétünk után ismerős arcokat látni, együtt ülni és beszélgetni a tűz körül, hallgatni a szarvasbőgést a távolból, jó volt megélni azt a csakis a természetben megélhető szabadságot, amit a szigorú kanadai rendszer nem tesz ilyen fokon lehetővé. Futás, rohanás, feladatok helyett jó volt reggel a napsütötte domboldalon ücsörögni, szétnézni, beszélgetni, árnyékban heverni, minden különösebb sietség nélkül összeszedelőzködni és aztán rántott ezt-azt ebédelni Kisinócon. 

Valószínűleg ezen a hideg éjszakán történt, hogy alulról felfáztam, ahogy a tűz mellett álltam, de az is biztos, hogy a sokkoló hazaérkezés is hozzátett ahhoz, hogy pár nap múlva már elég beteg voltam. Nagy edzéssel kapcsolatos terveim voltak a hétre, sőt, névnapomra a család közösen vett nekem egy új cipőt: Altra Lone Peak, amit már oly régóta nézegetek, de sosem veszek meg magamnak. Később írok majd arról, hogy hogyan is állok cipőkkel, mindenesetre a múlt héten tettem vele egy próbát. Gondoltam, könnyű kis budai kör, de a szervezetem akkor már nagy küzdelmet folytatott a betegséggel, ez a magasra szökő pulzusból nyilvánvaló volt. Így ezt követően pár nap szünet jött.

Betegséggel kapcsolatban egyébként az az alapelvem, hogy ha a megfázás nyaktól fölfelé kínoz és nincs láz, akkor lehet futni, ahogy és amennyi jólesik. Télen ez nehezebb, hiszen a hideg levegő belélegzése ronthat a helyzeten, de az biztos, hogy ez mind egyéni, és néha egy béna, lassú, rövid futás is jót tesz a léleknek, nem beszélve az egész nap kínlódó test átmozgatásáról. Így is jöttem most is vissza, egy regeneráló futással kezdtem.

Szombaton pedig megkérdezvén Gyurit, hogy mit szeretne csinálni, na, vajon milyen választ kaptam? Hogy szarvasbőgést kellene hallgatni. De csak itt a környékünkön indultunk futni, mindketten kicsit fáradtak és hajszoltak lettünk volna egy M2-n való végighaladáshoz.

A mellettünk levő erdők, mezők alulról súrolják csak a terepfutás határát, nem is igazán tartom a környék nagy részét terepnek, inkább csak földútnak, de beljebb menve azért lehet eldugott ösvényeket, nehezebben leküzdhető emelkedőket találni. Nem népszerű hely, nem is sokan járunk ide, így lehetséges az, hogy egyszer csak megszólalt tőlünk úgy tíz méterre, teljesen váratlanul, szinte szürreálisan közelről és hangosan a szarvas! Megtorpantunk, kamera elő, kutya leültet, és némán hallgattuk. Meg kell mondjam, nagy volt az örömünk, hogy itt is él legalább egy szarvas - szavára a válasz nagyon messziről érkezett csak, nem a közvetlen környékről. Tíz percig gubbasztottunk, és hallgattuk a zörgéssel kevert szarvasbőgést - életemben ilyen közelről nem tapasztaltam ezt még meg. Nem akartuk, hogy észrevegyen minket, úgyhogy igyekeztünk láthatatlanok és némák lenni, a szél is segített minket, nem vitte arra a szagot. Majd egy idő után elsomfordáltunk, a már sötétedő erdőből kiérve megnéztünk egy ezer színű naplementét, és elkönyveltük, hogy szombat esti közös romantikus programnak ez elég jó!

Azóta pedig meggyógyultam.