Niki Moves

Avagy mit csinál Niki? Terepfutás : jóga : aszfaltfutás : erősítés : regeneráció

Spartathlon 2018 - egy extrém verseny a frissítőcsapat szemszögéből

Hogy ír le az ember 42 óra ébrenlétet, 42 óra pörgést, pakolást, figyelést, vezetést, navigálást, ellátást, orkán erejű szélben és ömlő esőben, mindezt egy másik ember egyetlen percéért?

Nem mintha ez szenvedés lett volna. Feladat volt, amit örömmel végeztük. De az biztos, hogy egyikünk sem tudta, mibe vág bele.

Sem az előzetes megbeszéléseken, amikor a segítők leültek a versenyzővel egyeztetni a feladatokat, a frissítést, sem amikor mi magunk készültünk rá.

Már nem is emlékszem, miként, mikor és hogyan kért fel bennünket, Gyurit és engem a leggyorsabb péceli futó, a többszörös magyar válogatott, és immár jóbarát Halama Levente, hogy a 2018-as Spartathlonon, élete elsőjén mi legyünk a hivatalos frissítő emberei. Ez nem egy vasárnap délutáni kis elintézendő feladat, ami után elmegy a csapat együtt egy jót hamburgerezni. 1500 km csak az odaút, egy-két nappal a verseny előtt meg kell érkezni, illetve a versenyzőnek előre le kell adnia a frissítő emberek nevét, akik aztán csak a kijelölt pontokon és módon segíthetik a futót. Ha valami elszúrunk, Levit ki is zárhatják a versenybírók.

246 km Athénból Spártába, aszfalton, több, mint 3000 méter szintemelkedéssel, szélsőséges időjárással, nehéz körülményekkel, egy szűk körű versenyen: sok futó álma. Levi soha nem mondta, hogy a Spartathlon lenne a célja, enélkül is tudtuk. Nem volt kérdés, hogy vállaljuk a segítését.

img_8146.JPG

Azt is elhatároztuk, hogy ha már ott vagyunk, megpróbálunk közben videózni is, megörökíteni a szép és a gyötrelmes pillanatokat. Dávid is csatlakozott hozzánk, neki elsősorban ezt a feladatot szántuk, illetve bármit, amivel megkönnyítheti a csapat dolgát (mivel csak két hivatalos frissítő ember lehet, neki olyan feladat nem juthatott, aminek során kapcsolatba lép a versenyzővel).

Az esemény előtti héten kezdett körvonalazódni, hogy nem lesz éppen az a hőség, ami a Spartathlonok jellemzője szokott lenni, kicsit bántuk is a megjósolt esőt, de bizakodó volt mindenki. Lesz, ami lesz. Levi jó formában érzi magát annak ellenére, hogy különböző okok miatt az éve edzés szempontból nem volt teljes. Mi pedig sokszor csináltunk már ilyet, felkészülünk mindenre, és tudomásul vesszük, hogy úgyis lesznek olyan nehézségek, amikre nem készülünk, nem készülhetünk előre.

Levi repülővel, mi kisbusszal érkeztünk Athénba. Velünk utazott Nándi és Ádám is, Vágó Bogi segítői. A verseny előtti napon a szokásos program kissé kiterjesztett verziója zajlott le: technikai értekezlet, utolsó egyeztetések, pakolás, felkészülés a szabályokból. Nekem nehezítette mindezt a pont e napra beütő migrénem, így a délelőttöt nem tudtam a többiekkel tölteni, a sötét szobában feküdtem. Ekkor már lehetett tudni, hogy baj lesz az idővel: orkán erősségű szél tombolt, ami semmit nem csillapodott nappalról éjszakára, éjszakáról reggelre. A technikai értekezleten biztosra ígérték az esőt és a vihart, de a pályán és a szabályokon egyelőre nem változtattak.

Az utolsó egyeztetés a hotelszobában zajlott, amit Levi Mihalik Norbival osztott meg. Itt erősködtem velük, hogy mobiltelefon nélkül el ne rajtoljanak, Levi szerencsére hallgatott rám, Norbi csak mosolygott...

Másnap 4-kor keltünk, hogy még a rajt előtt el tudjuk hozni Levi cuccait a szállodából, ahogy kérte, aztán mentünk a rajthoz. Magdi, Bene Ármin felesége is csatlakozott hozzánk, ő Megaráig, az első találkozási pontig jött velünk.

Kifejezetten tetszett, hogy egy ilyen ikonikus és világhírű eseményen nincs nagy rongyrázás a rajtban – sehol egy kiállító, rajtkapu vagy reklám, nincs speaker, közös bemelegítés Rubint Rékával, vagy hasonlók. Nincs tömeg, nincs komolytalan helyszíni nevezés. Érződik az izgalom, de nincs az oly sokszor tapasztalt erőltetett őrület.

Esőben rajtolt ugyan el a mezőny, de ekkor még reménykedtünk, hát ki ne reménykedett volna.

Szokás szerint mi is elstartoltunk azonnal, hogy akkor is előbb érjünk oda az első frissítőponthoz, ha három órás dugóba keveredünk. A tervünk az volt, hogy így lesz két-három óránk Megarában, ahol az első szakasz, a maratoni táv után először találkozhatnak a futók a segítőikkel, és ebben az üres időben mi is tudunk futni egyet. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a közben sűrűvé vált esőben ezt nem fogjuk erőltetni, úgyhogy én cikket írtam az autóban, Gyuri a távcsövével figyelte a messzeségben az első érkezőket, Dávid tett-vett. Jó volt, hogy busszal tudtunk menni: sok hely, rendszerezetten lehet pakolni, és a felfelé nyíló csomagtartó ajtó az eső elől is védelmet nyújt.

img_8060.JPG

Levi megígérte magának és nekünk is, hogy ésszel, lassan fog kezdeni. Ezt be is tartotta, 3:40-es maratoni idővel, jókedvűen érkezett. Sok magyart láttunk itt még együtt: Csécsei Zolit, Maráz Zsuzsát, Mihalik Norbit, Bódis Tamást. Nem vártunk itt még semmi extrát, hál istennek nem is volt, de annyit már itt jelzett Levi, hogy a frissítése nem megy a terv szerint.

img_8080.JPG

A következő állomásunk a Korinthoszi 80 kilométeres táv. Megnéztük a csatornát, elállt az eső, maradt idő is futni, úgyhogy Dávid meg én ezt is beiktattuk. Hagytam bőven időt, hogy akkor is visszaérjek, ha Levi bekapcsolta a rakétákat. Így tudtunk itt is Mihalik Norbinak szurkolni, aki a mezőny elején haladt magabiztos léptekkel, beállítottuk a kamerát, hogy fel tudjuk venni a frissítést, figyeltük, melyik futó halálosan nyugodt, és ki idegeskedik. Levi délután 2-kor, 7 óra alatt ért ide, a frissítési terv teljes átvariálását zavartuk le körülbelül másfél perc alatt. Eddig igazából semmi különös nem történt, tudtuk, hogy innentől indul a vándorcirkusz és az igazi Spartathlon. Eddig csak ezen a két ponton találkozhattunk a futónkkal – amikor megálltunk fotózni a mezőnyt, az autóval cirkáló versenybírók elzavartak minket. Innen már minden harmadik-negyedik frissítőpontnál megengedett a segítség, vagyis 9-17 km-es távokon rohanunk a futó elé. Eddig a versenyző friss és gyors, nagy problémák még nem jönnek elő, senki sem nyűgös. Azt persze nem tudtuk, hogy aztán majd az időjárás is jól betesz mindenkinek – itt még tökéletes futóidő, felhős 15-18 fok volt.

img_8066.JPG

Szerencsére az idő még egy darabig kegyes volt, mentünk tovább a busszal, forgolódtunk a szűk falvakban, minden egyes frissítőpontnál ugyanazokkal az arcokkal kerestük a parkolóhelyet és tapsoltunk egymás versenyzőinek. A mezőny közben persze folyamatosan alakul, rendeződik, emberek helyeket cserélnek, lemaradnak, előretörnek. Ha az ember gyors futót frissít, annak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Előnye, hogy hamarabb végzünk, órákkal előbb, mint a távot lassabban teljesítők, hátránya viszont, hogy a futó tempója miatt folyamatos a rohanás a találkozó pontok között, hogy kettőnk közül ne ő érjen oda előbb. Ezt már sokszor tapasztaltam, se Gyuri, se Dávid vagy Vitya nem éppen lassúak.

Levinek elsősorban a gyomrával kezdtek itt gondjai lenni. Semmije nem fájt, a lábai mentek, de a gyomra úgy görcsölt, hogy minden egyes lépés és az azzal járó zökkenés megkínozta, ezért minden frissítőponton aggódtunk, vajon romlott vagy javult-e a helyzet. Körülbelül tudtuk, mikor számítsunk az érkezésére, de a magyar csapat által használt jeladók is sokat segítettek. Ezeket a kis szerkezeteket a versenyzők magukkal vitték, az őket követő közönség pedig így valós időben tudta követni haladásukat egy online térképen. A frissítő csapatnak ez óriási segítség volt! Amíg Levi nem jött, tapsoltunk a többieknek, fotóztunk, videóztunk, magunkat is frissítettük.

img_8099.JPG

img_8100.JPG

img_8096.JPG

Akkor és így utólag is rendkívül nehéz volt lineárisan végiggondolni az eseményeket, a pontok egymás utáni sorrendjét. Egymás között kialakult a feladatok kiosztása: Gyuri felelős a frissítésért és alapvetően a Levivel való kommunikációért, én navigálok, jegyzetelek, fotózok, postolok a közösségi oldalakon, Dávid pedig pakol, videóz, és hoz-visz, amit kell. Ezek úgy oszlottak el, hogy amíg Gyuri feladatai egyetlen rövid percre összpontosultak, ott kellett gyorsan és jól helytállnia, nekem általában a pontok között kellett a háttérmunkát elvégeznem. Neki Levi kívánságaihoz, igényeihez kellett alkalmazkodnia, vagy ellentmondani neki, javaslatot tenni, később pedig majdhogynem utasítani, az én feladataim Levihez közvetlenül akkor kapcsolódtak, amikor öltöztetni kellett, a mellényét kiüríteni, levest a kezébe adni, de egyébként sok mindenben tőle teljesen függetlenül végeztem a dolgaimat. Eltelt az idő gyorsan ezekkel, így minden pont hasonlóvá vált, a két pont közti utazások pedig teljesen egyformává: feljegyeztem az érkezési idejét, képeket szerkesztettem, navigáltam, parkolóhelyet kerestem, vagy kukát a közben felgyülemlett szemétnek. Emlékszem, hogy az ekkor a mezőnytől már elszakadó Bódis Tominak powerbankra volt szüksége, emlékszem, hogy Maráz Zsuzsát fényképeztem frissítése közben, sőt, egyszer sikerült kihűlt meleg ételt: Primuson megfőzött instant rizst ennem. Állítólag melegen is borzasztó volt, így nem veszítettem sokat azzal, hogy csak hidegen jutottam hozzá.

img_8105.JPG

img_8110.JPG

Viszont élénken emlékszem arra a frissítőpontra, amelyet egy kápolnában és amellett rendeztek be. Sikerült a busszal olyan helyre parkolnunk (általában nem volt sok választásunk a szűk tereken parkolóhely tekintetében), ahol a kocsiból bármilyen irányba kiszállva kutyagumi vett körbe minket. Ezek egyik fő gyártójával próbáltam barátkozni, beszélgetni, miközben Gyuri arra készült, milyen alternatívát adjunk Levinek, ha a gyomra továbbra is olyan rossz. Zselék, iso, keksz, sajtos rúd, leves, kóla – mindent jól megvitattunk. Csécsei Zoli befutott, őt fotóztam, miközben tették a fejére a fejlámpát és vette föl a melegebb dzsekit. Akinek volt kis esze, már készült a gyorsan leszálló estére és a hideg esőre. Levi is érkezett nem sokkal utána, a gyomra még mindig bajban, Gyuri ellátta amivel tudta, ő is megkapta a fejlámpát, és azt hiszem ez volt az utolsó alkalom, amikor még szárazon, poncsó alatti didergés nélkül tudtunk vele találkozni. Az este arany és rózsaszínű volt, a kőfalú házak között minden barackszínben úszott, a kápolna fényei melegen világították meg bent az ikonokat, és ahogy Levi tovahaladt, vége lett a verseny tulajdonképpeni első felének, és megkezdődött mindaz, amire emlékezni fog, aki a 2018-as Spartathlonon részt vett. 123 km-nél jártunk.

Nem sokkal ezután eleredt az eső. Esett elég szépen, sűrűn, a sötétség is szinte lezuhant hirtelen, és megindult a mezőny az emelkedőn. Mindig igyekeztünk a főutakat kikerülve azon az útvonalon haladni, amerre a verseny vezetett, így láthattuk Levit és a többieket is, részesei lehettünk a versenynek akkor is, amikor ők már egymástól messzire szétszakadva, magányosan tűrték a zuhogó esőt. Sáros, szűk, kanyargós utakon mentek felfelé. Az eső ekkor még csak szomorú volt és kitartó, éppen mint a görög éjszaka, amely csak reggel fél 8-kor pirkad meg. Hidegen áztatta a néma futókat. Mind tudták, érkezik nemsokára a hegy, amelyre mindig sötétben kell fölmenni, ami megtöri az eddigi futás ritmusát és sokaknál eldönti a versenyt is – kiszállnak, vagy megerősödve mennek tovább, elvesztik az erejüket, vagy találnak benne valamit, amit a hegy adhat.

lrg_dsc02751.JPG

Levi szokott terepen is edzeni, illetve Pécel körül a város fekvése miatt nehéz síkon futni, így kifejezetten az emelkedő miatt nem aggódtunk, szerintem őt sem különösebben hatotta meg. Inkább rossz volt látni, hogy valószínűleg mégis hiába reménykedtünk az időjárás könyörületességét illetően, és hogy innen még oly sok van hátra ahhoz, hogy ilyen nehéz legyen majd végig.

Lyrkia a hegy lábát jelző falu. Egyre erőteljesebben locsogott az eső. A frissítőpontra előreküldött holmik áztak a földön az alattuk álló vízben, a lelkes falubéliek vagy bringával kísérték be a futókat, vagy a szemben levő kocsma teraszáról tapsoltak, ha érkezett valaki. Mi segítők nem fértünk el a tető alatt, mindenki vacogott és egy talpalatnyi száraz helyet keresett a várva várt futójának. A verseny alatt végig kapcsolatban voltam Krisztivel, Levi feleségével, minden hírt ő tudott meg legelőször, és egyértelmű volt, hogy ma ő sem fog aludni. Ezen a ponton Instagramon magam is bejelentkeztem egy élő videóval, hogy megmutassam a körülményeket. Levi fél 10-kor futott be. Nem is nagyon tudom, mi zajlott le közte és Gyuriék között, mert nem fértem oda, a bokáig érő pocsolyában nem akartam állni. Mint minden pont után, itt is az ő távozását követően azonnal cipekedtünk vissza a kocsihoz, és az alatt a pár perc alatt megbeszéltük, mi történt és mivel készüljünk a következő szakaszra.

Rendületlenül zuhogott az eső, a hegyre felérve csak azért állt meg, mert ott már benne jártunk a felhőben magában. Hideg lett. Vacogva guggoltam a bokor tövében, amikor így hozta a szükség, el se kellett bújnom, olyan sötét volt és ködös. Vártunk az autóban, vártunk kint, vártunk a frissítőpont sátra alatt. Követtük, ahogy Csécsei Zoli átöltözik, és egyetértettünk abban, hogy talán Levinél is megpróbálkozhatnánk ezzel, bár tudjuk, hogy kicsi rá az esély, hiszen minden ponton szinte átrohan, alig egy-két percet szán a frissítésekre. Egyrészt jó volt látni ezt az elszántságot, azt, hogy így bírják a lábai, hogy fárad, de nem annyira, hogy meg akarna pihenni, másrészt viszont szerettük volna, ha kevésbé rohanósak ezek a percek, és néha több idő van átgondolni, megbeszélni, alakítani a problémákat, a terveinket.

43103821_682634472120597_6383686613045608448_n.jpg

Még nem vettem részt olyan futóversenyen, ahol levest kívántam volna. Itt kezdett annyira hideg és zord lenni az idő, hogy a hegy utáni frissítőpontra beérkezve minden versenyző levest vagy főtt krumplit, vagy teát kért. Sokan leültek a pokrócokkal leterített székekre, a ponton dolgozó önkéntesekből pedig csak úgy sugárzott a kedvesség és a segíteni akarás. Az eső nem tágított, és most már jött mellé az egyre erősödő szél is. Több réteg ruha és két kabát volt már rajtam, Levi is sapkában futott, és a levest is elfogadta.

img_8137.JPG

Azt hiszem, versenyen az egyik legnehezebben kezelhető, ugyanakkor leggyakoribb probléma a gyomorbaj. Fáj, felfordul, görcsöl, lezár – bármire képes. Aki futott már hosszú versenyt, nagy valószínűséggel találkozott már ezek közül valamivel. Tudjuk, hogy ilyenkor a test egyszerűen így működik, számítunk rá, készülünk frissítési tervvel, alternatívákkal, különböző stratégiákkal kísérletezünk, és mégis, szerencsés verseny az, ahol nem kell mindezek ellenére újabb és újabb ötletekkel előrukkolni, hogy ne legyen még nagyobb a baj. Levi végig ezzel küzdött, és ha ő küzd, akkor mi is. De valahogy mindig megoldottuk pontról pontra, valami mindig működött annyira, hogy tovább tudjon menni.

Említettem, hogy a magyar csapat jeladói valós időben mutatták a futók haladását, meglehetős pontossággal, úgyhogy minden frissítőpontnál való leparkolásunkat követően ennek ellenőrzése volt az első teendőm. Ebből láthattuk, hogy Levi még mindig fut, vagy már bele kell valamiért sétálnia. Nagyon sokáig ez fel sem merült, mert mindig éberen, jó állapotban érkezett hozzánk, tudta, mi a baja és közben ő is gondolkodott a megoldásokon, de elérkezett az a pillanat, amikor a Levit jelző kis figura nem akart haladni a térképen, mi pedig szomorúan vártuk az éjszakában. Felkészültünk mindenre: hogy majd egy zombi fut be hozzánk, hogy lelket (és levest) kell önteni belé, hogy bajok lesznek. Úgy tűnt, sosem akar megérkezni. Nagyon rég, túl rég ültünk már ott az esőben, az idő megállt, mintha ez a verseny most már örökké tartana. Ültünk valahol a sötét éjszaka közepén és vártuk a piros nadrágos versenyző megjelenését a pislákoló utcai lámpa által éppen hogy megvilágított sarkon. Egyszer ez a pillanat is elérkezett. Kiderült, hogy a gyomra úgy-ahogy elvan, és még a toitoi sincs végre messze, de a talpa fáj, ezért volt ilyen lassú. Kapott masszázst, lanolint, friss zoknit.

Vannak éjszakák, amik nagyon hosszúak. Amikor sosem akar pirkadni. A következő ponton a szívem szakadt meg érte, amikor ki kellett küldenünk a sátor védelme alól, kezében a levessel, tovább a kietlen, szeles, eláztatott utakra. Mentem mögötte a telefon kamerájával, ahogy gyalogolt át a falun, ki a sötétségbe.

img_8141.JPG

Itt én is, mi is egyedül éreztük magunkat. A magyar versenytársak messzire szakadtak egymástól, utoljára Csécsei Zolit láttuk, de az is régen volt. Bóklászunk a hideg görög éjszakában, pontról pontra, és jelen helyzetben nincs semmi jó, amit Krisztinek írhatnék, tépelődöm, mit írjak hát? A magyar Spartathlon szurkolói oldalon is csönd van, mindenkire ugyanaz a felhő borult rá, én is csak azt a videót töltöm fel a Halama Levente Ultrafutó oldalra, ahogy Levi bandukol bele a sötétbe. Nem tudom, mi járhat a fejében. Tudom, hogy voltak álmai, céljai, tudom, ismerem Levit ennyire, hogy jól akar teljesíteni, vajon még belül vagyunk-e azon, amit kitűzött magának? A következő pont talán a legnehezebb az egész úton. Még sötét van, vagyis már régóta sötét. Esik és esik. Levi nagyon sokára érkezik, addig húsz perc alvást engedélyezünk magunknak, hátha csak a jeladó téved. Ahogy jön, érezni, elege van az éjszakából, hidegből, nyafog kicsit, Gyurinak rá kell parancsolnia. De innen már meg fog virradni! Megbeszéljük, hogy ez most azért volt ilyen nehéz, mert éjjel mindig sokkal nehezebb.

img_8143.JPG

Hiába jön lejtő, nem lesz igazunk. Innentől lett csak igazán nehéz. Nem tudom megmondani, pontosan hol és mikor érkezett meg fölénk Zorba, a mediterrán ciklon spirálja, amitől mindenki rettegett, mert 140-150 km/órás sebességű széllel hozza a hideg, függönyként lezúduló esőt. De valahonnan minden erről szólt. Minden versenyző egyforma lett: mindenki valamilyen színes kukazsákot húzott magára. Olyan vihar csapott le, amelyben minden futóért egyként aggódik az ember, amelyben sajnálod a frissítőponton az önkénteseket, nincs különbség a saját futód vagy egy ismeretlen japán között, ugyanúgy félted mindüket. Értsétek meg, aki ezen a Spartathlonon célba ért, az mind azért ért célba, mert iszonyatosan, nagyon akarta. Időeredménytől teljesen függetlenül. Itt már nem az számított, hogy van-e edződ vagy melyik szegmens a tiéd. Az számított, ki mennyire bírja a strapát, az elemeket, mennyire szívós, mennyire eltökélt, tudja-e, hogy csak egy élete van és talán sosem jöhet vissza, milyen sokat álmodott a célbaérésről, mennyire akaratos és mennyire képes szenvedés nélkül végigmenni mindazon, amit elétesz az élet vagy egy verseny. Nem fogom magyarázni, milyen vihar csapott le. Hogy ez nem eső volt, nem zivatar, nem vihar, hanem ítéletidő, amelyben fák dőltek ki, utakat és hidakat zártak le, folyók áradtak meg néhány óra leforgása alatt.

És Levi mindig jött. Mindig futott, nem gyalogolva jött. Ha csak lassan, tipegve tudott futni, akkor úgy futott. Ha sziszegett a talpa miatt, akkor úgy. Minden egyes alkalommal azt gondoltuk, na most következhet az, amikor már rossz állapotban jön és össze kell kaparni, és minden alkalommal sokkal tisztább fejjel és mozgással érkezett, mint gondoltuk.

42996739_530018487410874_808106321604771840_n.jpg

Olyan lassan követték egymást a frissítőpontok. Eltűntek, lemaradtak, elgyötrődtek ígéretes futók. De jöttek az ismerős arcok is, az ismerős mozgásukkal, már nem is köszönünk egymásnak, tudják, hogy nekik is szurkolunk. A cipőnk teljesen, menthetetlenül átázott, mindenünk büdös, az autó egy mocsadék, a ki-beszállás egy külön művelet a poncsó alól az autóba bebújva, miközben kitépi kezemből az ajtót a szél, és Gyuri fogja a bal kezemet és tart, hogy be tudjam csukni. Minden beszállás után zsebkendővel törlöm a műszerfalat és az autó belsejét, hogy ne ázzon el minden menthetetlenül. Nem is gondolkodom, hogy kiszálljak-e, csak veszem a poncsót és megyek, sok a feladat, és csak csináljuk, megyünk amerre menni kell, ismét bejelentkezem egy élő felvétellel, ekkor már 28 órája vagyunk ébren.

Ide már nem zselé kell meg iso, hanem főtt étel, kukazacskó a szélben szétszakadtak helyett, és lelki erő. Sokadszor öltöztetjük át Levit, amennyit enged. Mondom neki, hogy már csak háromszor, már csak kétszer, már csak egyszer találkozunk a finis előtt.

43065943_289204541918589_606863932438609920_n.jpg

43025516_2242902859271909_1428400406324576256_n.jpg

Időközben egy teljesen bizarr hírt kapunk: Mihalik Norbi eltűnt. A jeladója egy ideje nem működött, és a frissítőpontokon nem csekkolt be, tőlünk kérdezik, láttuk-e esetleg. Nem tudunk segíteni, de innentől még jobban megnézünk minden egyes embert, hátha ő  lesz az.

Az utolsó frissítőpont egy benzinkút. Az asztalon csak romok, pedig a mezőny nagy része még a pályán, de a vihar semmit nem engedett kint hagyni. Elsősorban kávét, levest, és zacskókat osztogatnak, de van kenyér is, Levi is azt kér, meg banánt. A futók az út túloldaláról nem látják a benzinkutat, olyan vízszintes rohamokban zúdult rájuk a vihar, kiálltam és integettem mindenkinek, hogy erre jöjjön. Örökkévalóság, mire sikerül átkelniük az úton, mégis, szinte mind mosolyogva érkeznek. Vacognak pár pillanatig, majd minden mindegy – tovább, innen már csak 10 km a cél.

Levit száraz ruhákba bújtattuk, rá a zsákot, és már ment is ki a sátorból, botorkálva futott, le a lejtőn.

Tíz kilométer... Nem sok. Halama Leventének bemelegítés edzés előtt. Utólag azt mondta, élete leghosszabb tíz kilométere volt.

Mi Spártában vártuk, a főutcán van a befutó, a verseny akkor ér véget, amikor a versenyző letérdel Leonidasz király szobra előtt, majd megérinti a lábfejét. Előszedtük a magyar zászlót, összeraktunk Levinek egy adag váltóruhát, száraz váltócipőt, és figyeltük tovább szokás szerint a futók pozícióját a térképen. Volt még időnk, közben néhányan beérkeztek, nekik tapsoltunk, pacsiztunk, követtük őket a tekintetünkkel, de igazán arra készültünk, mikor jön el az a pillanat, az az egy perc, amiért ezt az egészet végigcsináltuk, amiért itt állunk teljesen lestrapálva, rongyosan, büdösen, idegesen, csurom vizesen, mert úgyis tökmindegy, minek öltöznénk át, ha egy perc múlva úgyis megint elázunk. Elindítottam a szurkolói oldalon az élő bejelentkezést, ami persze háromszor szakadt meg. Több százan nézték, várták Levi befutóját, írták a gratuláló üzeneteket, küldték az átvirrasztott éjszakájuk után az utolsó adag energiákat, hajráztak, amikor Levi megjelent, egy távoli piros nadrágos pontként az utca végén. Dávidék levették róla a mellényt, ráadták a zászlót, ő pedig elkezdett futni, amennyire a talpa és a bedagadt boka engedte. A vihar miatt kevesen voltak az utcán, de mi nagyon soknak éreztük – mert csak azok voltak ott, akik igazán átérezték, milyen pillanatok zajlanak Leonidasz lába előtt. Sírtunk mi is. Futottunk Levi mellett, próbálta mindenki tartani a kezében levő kamerát, és csendben folytak a könnyek, és ahogy Levi megérkezett a szoborhoz, épp csak egymásra néztünk. Ideért, megérkezett, valóra váltotta egy nagy álmát. Olyan körülmények között, amelyek csak a legelszántabbakat engedik a célba érni.

43078633_2337870806488484_4600790906168147968_n.jpg

De csak egy pillanatra sírhattunk, mert várta Levit az orvosi sátor. Oda kísértük, maradtunk vele, beszélgettünk – csupa semmiségről, apróságról, amikről az ilyen nagy percekben beszél az ember. Az itt lezajló procedúra végén ráadtuk a tiszta ruhákat, Gyuri a busszal odaállt a sátor mellé, és elvittük Levit a versenyzőknek kijelölt szállodába, miközben Spártában a városüzemeltetés dolgozói szedték le az ünnepi plakátokat, díszeket, táblákat, amiket már tépázott a vihar – ők már tudták, hogy ennél még komolyabb események közelegnek. Mihalik Norbi a hotelszobában sem volt, iratai és telefonja pedig nálam, tehetetlenek vagyunk. Hihetetlen, már reggel óta hiányzik. Otthagytuk a cuccait, és megkértük Levit, azonnal értesítsen minket, ha a fiú előkerül, közben kapcsolatban voltam Norbi családjával és a magyar csapat szervezőjével is. Próbáltunk egymásnak segíteni, de nem jött be semmi hír.

Elindultunk saját, 80 km-re levő szállásunkra. Itt már kezdtünk mindannyian viseltesek, idegileg fáradtak lenni, és mivel az utolsó szakaszokon igyekeztünk Levinek amennyire csak lehet, a nyomában maradni, nem volt lehetőségünk igazán enni sem, úgyhogy ettől sem lett jobb a hangulat. De legalább úton vagyunk a hegyek közt levő szállásunk felé, és van instant tésztánk még, azt gyorsan meg tudjuk majd ott főzni.

Átvettem Gyuritól a kormányt, mert kezdett már ő is fáradni, végig ő vezetett. A városban a kukák, kerítések, minden szanaszét az utakon, a most már orkán erejű szél hordott mindent, az eső, mint egy függöny borult rá a szélvédőre, az úton mindenütt vízátfolyások, az út mellett pedig Spárta felé botorkáló versenyzők, egymásba kapaszkodva, egytől egyik nejlonzsákba csomagolva. Maximum negyvennel tudtam haladni, de inkább lassabban.

A navigáció lefordított a főútról egy egyébként gyönyörű, összesen egy autó széles vidéki mellékútra. Nemsokára már csak egyes-kettesben mentünk. Az oldalsó földfalakról a zuhé lemosta a talajt az útra, kisebb vízesések alakultak ki, azokból folyt keresztül a sáros, köves, sziklás víz az aszfalton. Néhol az út le is szakadt, a fölöttünk levő sziklák szintúgy. Gyakran olyan mélységű és sodrású átfolyásokon vezettünk keresztül, hogy nem tudtam eldönteni, most az életünkkel játszom-e, vagy van ennek értelmes kimenetele, de a szűk úton megfordulni nem lehetett, megállni pedig veszélyes lett volna. Nyomtam az egyenletes gázt és a negatív gondolatok helyett igyekeztem a feladatra koncentrálni, hogy megtaláljam mindig a legkedvezőbb, legkevésbé veszélyes nyomvonalat. Egy-két szó hangzott csak el a buszban, egyébként meredtünk előre. Akkor lélegeztünk föl, amikor végre odaértünk egy szélesebb, kissé civilizáltabb útra.

Nemsokára elvileg megérkeztünk a szállásunkra – legalábbis a navigáció szerint. Nándiékkal itt találkoztunk. Két épület állt itt, az egyiket körüljártam, de a kapuhoz csak úgy jutottam volna el, ha hajlandó vagyok lábszárközépig gyalogolni a vízben, így inkább a másik háznál próbálkoztam. Ez egy bezárt étterem volt, ahol a kandalló előtt ücsörgő hölgy fejét csóválva mondta a rossz hírt, hogy ez nem az a falu, amit én keresek, az még 30 km-re van innen. Térerő alig, de adott iránymutatást, merre menjünk.

img_8264.JPG

Nem szívesen ültem vissza a kocsiba, már autóülés-alakot kezdett felvenni a testem, de sietni kellett, nem volt idő szomorkodni, Nándiék meg jöttek mögöttünk a saját bérelt autójukkal. Hasonló utakon mentünk tovább, nem volt örvendetes a dolog. A rendőrség ekkor már kezdte lezárni a végképp járhatatlan útszakaszokat. Áradtak a folyók, úszott minden, a szél pedig csak tépázta tovább a tájat.

Aztán csak megérkeztünk a célba. Ömlik, szakad a víz a nyakunkba, Gyuri előrement, hogy ellenőrizze a helyet. Amikor visszajött az autóhoz, elsőre nem is lettem ideges attól, amit mondott, annyira abszurd volt: a viharban becsapódott a bejárati ajtó, a kulcs bent van, az ajtó kívülről nem nyitható. Kizártuk magunkat… Két nap ébrenlét után, farkas éhesen, egy orkán közepén, sötétedéskor, a görög hegyek között, ahol a hatóságok zárják le az utakat és a hidakat. Mondjuk nem sokáig tartott, hogy nem tudtam ideges lenni, egy perc múlva már sikerült. Ugyan a tulajdonos odaküldött egy állítólag segítségünkre szolgáló nőt, a görög nyelvű kiabáláson kívül nem sokra volt képes, és egy óvatlan pillanatban egész egyszerűen elszaladt. A szerencsénk az volt, hogy itt akadt némi térerő, így a teraszon ázva-fázva kerestünk a neten szállásokat. Szorgosan hívtuk a hoteleket, apartmanokat, ám a válasz az volt, hogy vagy nem tudunk már odajutni, vagy megszűnt az áramellátás, és nem tudnak minket fogadni…

Eredeti szállásadónk küldött aztán egy linket, így találtunk egy szabad apartmant, ami 20 km-en belül van, már csak annak kellett kiderülnie, hogy a megáradt folyó feletti hidakat elvitte-e a víz, vagy még át tudunk-e kelni. Egyáltalán nem volt barátságos a látvány, ahogy felülről megközelítettük a hidat és a mocskos, sáros, sebesen robogó folyót, de átjutottunk rajta.

A történet innen már rövid és unalmas. Lett szállásunk, másnap kisütött a nap, harmadnap strandoltunk. Nem is ragozom, igyekeztünk kipihenni a Spartathlon elnevezésű terrortámadást. Mihalik Norbi megkerült – lesérült a lábára, és gyaloglás közben annyira kihűlt, hogy kórházba szállították, de nem kellett bent maradnia.

Elolvasva ezt a hosszú beszámolót úgy érezhetitek, hogy kínszenvedés volt, pedig egyáltalán nem. Nem adnám az élményt semmiért. Annyit tanultunk magunkról és másoktól… Magunkról megtanultuk, hogy meddig bírjuk energiával és idegekkel, ki miben jó, hogy tudunk együttműködni. A versenyzőktől pedig megtanultuk, hogy mi viszi előre az igazi sportolót, hogy mekkora hajtóerő tud lenni az akarat, milyen kitartással és mennyire emelt fővel képesek elviselni az elemek és az élet támadásait, hogyan képesek akkor is előre menni, amikor szó szerint visszafelé tolja őket a szél.

Levi 31 óra alatt teljesítette első, extrém Spartathlonját. Mi 42 órát voltunk ébren. Bármikor újra csinálnám. Csak előtte hadd aludjam jól ki magam…

43096723_162888464645317_3363715642019545088_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://nikimoves.blog.hu/api/trackback/id/tr5014279693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Niki Moves

Terepfutás, jóga, aszfaltfutás, erősítés, regeneráció - majd kezdd elölről

Jóga sportolóknak Facebookon