Úgy döntöttem, minél előbb kiírom ezt magamból, letudva minden ezzel kapcsolatos gondolatomat, hogy mától az előre tekintés vegye át a tegnapi érzések helyét. Számomra is megdöbbentően sokan kerestek meg verseny közben és után, hogy hova lettem a pályáról. Szeretném elmondani, mi történt, és azt is, hogy milyen érzés ezt átélni. Íme a teljes sztori.

Valahogy éreztem, hogy gond lesz. Soha nem álltam úgy versenyhez, hogy arra gondolok, van esélye egyáltalán, hogy nem megyek végig, és hogy nem tudom megmagyarázni, miért gondolom ezt. Semmi bajom nem volt. A combom, bokám, fenekem, minden rendben volt, rég nem is éreztem őket, el is felejtettem már a téli bajokat. Tudtam, hogy erőnlétileg semmi félnivalóm, akaraterőben nincs hiány, és jó időt tudok menni, mégis rossz érzésem volt.

A versenyközpontba Gyurival és Halama Levivel érkeztem, ők voltak a segítőim. Mondtam nekik, hogy nagyon vártam ezt a napot, és most mégsincs kedvem az egészhez. Inkább lennék otthon és simogatnám a kutyát.

A központban is igyekeztem a legtávolabbi sarokba húzódni, senkivel se beszélgetni, ugyanez volt a rajtzónában. A Vad Nyugati Impalák másik két tagja, Vitya és Dávid is rajthoz álltak, nekik ment a viccelődés, én csak próbálkoztam, de lehangolt voltam.

Szokás szerint a mezőny legvégéről rajtoltam el. Amikor a visszaszámlálás ment, akkor ocsúdtam fel, észre sem vettem, hogy már éjfél van, nem is bántam, időm sem volt izgulni legalább. Gyakori jelenség, hogy amikor megindul a mezőny, az első kanyar vagy szűkület után ismét meg kell állni, hogy mindenki elférjen, most is ez történt, amikor a mögöttem futó ezt nem vette észre, és teljes lendülettel rajtam landolt. Nem örültem, a derekam sem. 

Csak arra figyeltem, hogy nagyon visszafogottan haladjak. Lassan, alacsony pulzuson, ne lőjem el sem az energiákat, sem az izmokat. Szentendréről kiérve gyors pisiszünet, aztán ezzel a konzervatív hozzáállással is kezdtem egyre előrébb kerülni a mezőnyben, szép lassan, emberről emberre, pedig sokat gyalogoltam, sehol sem siettem, és ha észrevettem, hogy kúszna feljebb a pulzus, már vettem is vissza. Még így éjjel is meleg volt, mi lesz nappal... Jöttek az első lejtők, és arra figyeltem, hogy csak lazán fussam őket, nem kell teperni, annyi lejtő lesz még, amit meg kell futni. Egy sráccal mentünk egymás mögött a Kő-hegy után, és pár szóval meg is beszéltük, hogy ugyanígy áll hozzá ő is, szóval nem feszegettük a sietséget. Nem telt el két perc, és reccsent a jobb bokám, én pedig a földön ültem, összeszorított szemekkel és fogakkal és a bokámat szorongattam. Ez csak egy pillanat, de ez a pillanat elég volt, hogy tudjam, ennek itt számomra vége. A 7. kilométernél. Amikor még el sem kezdődött a verseny. Emberek megálltak, küldtem őket tovább, de páran kitartottak, hogy addig itt állnak, míg nem tudok felkelni, nem hagynak egyedül. Csak egy névre emlékszem közülük, Anett volt. Felhúztak a földről. Aki még nem élt át ilyet, annak írom le, hogy olyan a hangja, mint amikor egy faágra rálépsz és az kettétörik. Márciusban is így történt, kerestem is a bűnös ágat, de most már tudtam, hogy ez a hang tőlem jött. 

Tíz percig se tartott ez az egész, aztán tipegtem tovább. Ne maradjon mozdulatlan, lássuk, mire képes, egyébként is el kell jutnom innen a segítségig. De hátha... hátha tovább tudok vele menni. Nem tudom, miért reménykedtem ebben. Totális hülyeség volt, ilyen bokával nem lehet 112 km-t lefutni, terepen. Lassan haladtam és figyeltem. Újabb tíz perc elteltével felhívtam Gyurit, azonnal felvette a telefont. Mondtam, hogy kiment a bokám, és reccsent. Elmegyek Dobogókőig, azt hiszem. A fájdalom enyhült, vagy csak az agyam szállt el. Nagyon akartam ezt a versenyt. Arra gondoltam, a legrosszabb megtörtént, legalább túl vagyok rajta, innen csak jobb lehet. Majd óvatosan lépek. Ilyenekre gondoltam, mentem tovább Dobogókő felé, és egyre jöttem följebb, előztem sorra az embereket, miközben  tudtam, hogy nem tolom neki igazán, ez még mindig spórolós tempó, vigyázok a lábamra, óvatosan lépek. Ez is abba az irányba tolt, hogy de igenis menni kell, mert jól is alakulhat a verseny. De ha egyenetlenség, kő, vagy bármi került a talpam bármely része alá, nagyon fájt.

Dobogókőig sosem voltam egyedül, mindig helyzet volt, és nem tudtam tiszta fejjel átgondolni, mi legyen. Megérkeztem és nem csak Gyuri meg Levi vártak, hanem mindenki ott volt: Dávid és Vitya segítői is, közös barátaink. Nem tudtam rá reagálni, de ez annyira jólesett... Tudtam, hogy miattam maradtak, és fontos is volt ott látnom, érzékelnem őket. A frissítőponton valami egészen szürreális zajlott le. Kidobáltam a szemetet a mellényemből, tettem be az újabb zseléket, és miközben Gyuri hajtogatta, hogy ki kell szállni, én azt hajtogattam, hogy meg akarom próbálni. És azt is mondtam, hogy szerintem ezzel nem lehet végigmenni. Kért, gondoljam át, ne sérüljek tovább, álljak meg. Azt ígértem, hogy eldöntöm, de most hadd menjek még. 

Egyedül maradtam nemsokára, és végre kivilágosodott az agyam. Lejtő volt, könnyen futható, én meg rájöttem, ennek semmi értelme. Hogy rálépjek egy kis kőre és teljesen elszakadjon a szalag? Vívódtam, nagyon nehéz volt meghozni a döntést. Megfogtam a telefont és visszatettem a zsebbe. Nem akarom feladni. De abba kell ezt hagyni. Megint megfogtam a telefont. Hívtam Gyurit. 

Mondtam, hogy melyik jelzésen vagyok, kerestük a legrövidebb utat, ami végül az volt, hogy visszasétálok oda, ahol az előbb átkeltem az aszfaltos úton. Levettem a fejlámpámat, a lehető legkisebb fokozatra állítottam, hogy a szembejövőket ne vakítsam el, és sétáltam. Elindultak a könnyeim, szipogtam. Látszott a rajtszámom, meg hogy lógó fejjel bóklászok, szinte mindenki megállt kérdezni, segíteni, felajánlottak algopyrintől fásliig mindent. Egyszer egy időre elfogytak az emberek, ottmaradtam egyedül. Lekapcsoltam a maradék világítást is. Felnéztem a csillagokra, a felettem összeboruló sötét fákra, éreztem, hogy az erdő akkor is velem van, ha baj történik, hogy itthon vagyok, és bevallom, percekig tartó hangos zokogás következett. Semmit nem tartottam vissza, akartam is, hogy most jöjjön ki minden csalódottság, ne később. És egyszer csak megszólalt valaki: "Nikikém?". Gyuri volt az. Gyuri, aki egy bokasérülés miatt eladta az UTH nevezését. Ketten voltunk, a sötét erdőben. Azok a pillanatok, percek örökké velem lesznek, az csak a miénk. 

Levi várt minket az autónál, átölelt, beszélt hozzám, aztán kezdtem levenni a chipet, a mellényt, és csak azt tudtam mondani, hogy én nem ezért jöttem. Nem ezért edzettem, nem ezért jöttem ide, nem ennyi, amire képes vagyok. De nem tudok és nem szabad többet tennem. Átöltöztem, beültünk az autóba, és úgy döntöttünk, akkor innentől mi is Viktor és Dávid kísérői leszünk, mentünk Pilisszentlélekre. Aznap még sokszor elborult előttem minden, iszonyú csalódott voltam, magamat hibáztattam. De a fiúk jól mentek, és nagy öröm volt nekik segíteni.

Dávid végül a 4. helyen végzett, első száz kilométer feletti versenyén. Vityát megviselte a későbbi iszonyatos meleg, de nagyon szépen ment, 16 óra alatt ő is teljesítette a versenyt. Büszkék vagyunk rájuk. Mindketten nagyon stabilan mentek.

Nekem fásli került a lábamra, estére szépen bedagadt, jegelem, jövő héten ultrahang és gyulladáscsökkentő tapaszok, meg persze függőágy és olvasás.

Itt akkor megköszönöm mindenkinek, akit illet: először is Gyurinak, akinek a támogatása a nap legfontosabb dolga volt. Levinek, aki tapasztalt sportolóként csak okos dolgokat mondott. Barátainknak, akik mellettem álltak, és velem együtt féltek. Mindenkinek, aki izgult értem, vagy csak követte az időmérést.

Technikai részletek: SIS/Nutridepó frissítés, Altra Lone Peak cipő (nem ő a hibás), Ultimate Direction Jurek mellény, Petzl Actik fejlámpa.

Akit érdekel a valaha futott legrövidebb UTH, itt tudja megtekinteni a 3,5 órás teljesítményemet...