Niki Moves

Ezt a versenyt akkor rendezik meg, amikor a márciusi óraállítás van, így az ember háromszorosan is odafigyel, hogy biztosan időben ébredjen. Nem úgy a telefonom, ami bár átállítja magát automatikusan, mégsem ébreszt... A szerencsém az volt, hogy este jól beprogramoztam az agyamat, és tíz perc késéssel, magamtól ébredtem fél 6-kor. Előző nap mindent bekészítettem, amit csak lehetett, így nem a pakolás volt a baj, hanem hogy alapvető szükségletek kielégítésére nem maradt időm, dehát menni kellett. Gyuri ezen a hétvégén több napos elfoglaltsága miatt ugyan szintén a Vértesben volt, de a programja estig lekötötte. Így egyrészt egyedül készülődtem, másrészt úgy tudtam, még a célban sem fogjuk látni egymást, csak este itthon. Máshogy alakult, de nem lövöm le a poént.

Szóval fiúk megérkeztek értem, ám kiderült, hogy az autóban nincs fűtés. Van egy élénk emlékem egy hasonló esetről, ami idén a Pilisben történt meg velünk, ez egy keserédes emlék, így autócsere, megyünk az enyémmel, ami viszont nincs megtankolva. Verseny előtti egyik aranyszabály, hogy ugyanazt kell reggelizni, amit mindig, semmi új, semmi szokatlan. Csakhogy a pékségben semmi nem volt éppen, amit reggel szoktam enni, vagy amit most az ideges gyomrom elbír, és csak nagy címlet volt a zsebemben, ennek felváltásával is elment vagy tíz perc. És még tankolni kell. Indultunk a belvárosba, hogy felvegyük a két segítőnket, Katát és Zsombort, átadtam a volánt, irány Szár. Ha minden ilyen elcsesződve indul, akkor a verseny már csak jó lehet!

Időben érkeztünk még úgy is, hogy ennyi fennforgás volt reggel, és hogy Zsombor százöttel ment az autópályán, azonnal megrohamoztuk a klotyót. Dávid a maratonon indult, Viktor és én az ultrán. Az előrejelzés szerint 9 foknak és napsütésnek kellett volna lennie, ám kint fagyott, elbizonytalanodtam a ruházati terveimet illetően, Vizi Tibi okosságára és a megérzésemre hallgatva végül a melegebb megoldás, a hosszú nadrág mellett döntöttem, bármennyire is utálom (nem bántam meg). Vazelint a derekamra szintén Tibitől kaptam, mert az enyém otthon maradt.

Izgultam, de nem voltam ideges, előre eldöntöttem, hogy most a rajtzóna végéből indulok, hiszen ez hosszabb táv, az elején úgyis mindenki rohanni fog a 6 km hosszú emelkedőn, ráadásul ez a verseny nem is főversenyem, nem kellett maximumon tolni, és még a formám sincs "kész". Olyan erős női mezőny alakult ki az ultra távon, hogy a helyezésemet illetően meg aztán végképp nem volt semmi gondolatom.

Jött is a hosszú emelkedő. Nem az a fajta, amin automatikusan gyaloglásba vált az ember, hanem kis sunyi, folyamatos felfelé menet. Sokan elmentek még így is mellettem, ami egyáltalán nem zavart, csak érzékeltem, a saját programommal voltam elfoglalva: megvan a pulzustartomány, tartalékolni kell, illetve nekem nagyon fontos volt most a frissítést szinte mérnöki pontossággal és könyörtelenül adagolnom, elkerülni a Göcsejben történt fáradást. Sokszor edzésen is kitűzök egy, maximum két célt, amire aznap figyelni fogok, most ez a kettő volt: pulzust olyan pontosan, mint az óramű, frissítést szintén.

Az elején kicsit följebb ment a pulzus, amire számítottam is, és minimális időre belefér. Aztán lassítás és vissza a helyére. Itt még a mezőny végén mehettem érzésem szerint, de annyira nem foglalkoztam ezzel, hogy az még számomra is meglepő volt. Nekem alapvetően a lejtők mennek az átlagosnál jobban, úgyhogy olyankor tolom neki, a szívem lassul és pihenhet, én meg előzök, és jellemzően utána már nem előznek vissza azok, akiket lehagyok. A verseny első másfél órájában hatalmas szerencseként és ajándékként éltem meg a fagyott pályát: néhol hó és jég, de leginkább keményre fagyott sár fogadott minket, ami mindenképpen kényelmesebb és gyorsabb, mint amit aztán később kaptunk, ahogy melegedett az idő. Csákányospusztát vártam, mert ott akartam először megnézni az átlagtempómat. Sajnos sem Dávid, sem Viktor nem jöttek szembe a fordítónál, később megtudtam azt is, miért...

A várgesztesi elágazás és frissítőpont tökéletes helyen van ezen a versenyen. Ez kábé az ultra táv fele, autóval megközelíthető, így bár én szinte soha nem állok meg a frissítőpultoknál, ide lehetett hívni Zsomborékat kulacsot cserélni és zselékészletet tölteni. Tudtam, hogy Várgesztestől nem kell már visszafognom magam és energiát tartalékolni, hogy idáig minden cuccomnak el kell fogynia, amit magammal cipelek, hogy itt már látni fogom, milyen tempóval és hogy bírom. Gyors és profi frissítést kaptam. Ezt ezúton is köszönöm Katának és Zsombornak, tökéletes volt! Jöhettek legközelebb is, ha van kedvetek egy egész vasárnapot mások idióta futóversenyére áldozni!

Gyurinak megírtam a helyzetemet. A pulzusom pont a helyén, még gyorsítgatnom is kellett itt-ott, a frissítésemet okos tanuló módjára óra szerint toltam, ugyanakkor tudtam azt is, hogy Várgesztes után nem éppen a legkönnyebb szakasz jön: soha fel nem száradó saras emelkedő egy vízmosásban, tele ágakkal. Előző nap tüzetesen átnéztem a szintrajzot és a pályát: kívülről tudtam, hiszen szinte nincs olyan métere, amit nem futottam még le így vagy úgy, úgyhogy az eltévedésnek esélye sem volt, mondjuk a szalagozásban sem volt hiba. Következő pont Vérteskozma. Szeretem ezt a falut, gyönyörű hely. Előzgettem, mentem szépen. Többször szólítottak meg ismeretlen emberek (a hajam színét mondjuk tényleg nem nehéz kiszúrni), így néha társaságom is volt, de senkivel nem haladtam együtt hosszú ideig. Aztán éreztem, hogy valami most már nagyon nem stimmel a cipőmmel. Nem vagyok egy nagy tehetség cipőfűző-megkötésben, és duplán is kötöttem meg, de úgy éreztem, a jobb cipőmet mindjárt elhagyom a sárban, a bal meg szorít. Kigondoltam, hogy még az előttem levő pár embert megelőzöm, gyűjtök kis távolságot köztünk, hogy eszükbe se jusson visszaelőzni, aztán a jobb lábamat rendbe teszem, a balra nem szánok időt. Dugókával és fél kezemen kesztyűvel ez nem volt kis feladat, nem némán végeztem el... Felállni viszont és továbbindulni, na az még rosszabb volt. Egy percre elment az élettől is a kedvem, futottam, de nem esett jól, és akkor egyszerre megláttam szembejönni egy olyan pulcsit, amilyen Gyurinak van, egy olyan nadrággal, amilyen Gyurinak van. Gyuri!! Kitártam a karom és úgy futottam felé, kijöttek a könnyeim, úgy örültem. Hát itt van! Biztatott, futott kicsit mellettem, fényképezett, és így mentünk a falu felé. 

Vérteskozma után jött egy hosszabb aszfaltos szakasz. És itt kezdődött számomra a verseny a fejemben, 33 km-nél. Itt már éreztem a tagjaimat, a cipőkérdést nem sikerült tökéletesre megoldanom, és erre jön az aszfaltos rész, ami térképen sokkal rövidebbnek tűnik, de még az emlékeimben is. Minden egyes másodpercben meg akartam állni, csak egy pillanatra, csak egy kicsikét, és minden egyes másodpercben küldtem magam tovább. Amit innen megtapasztaltam, az az egész nap lényege volt. Mintha az agyam a fejemen kívülre került volna, sőt, önmagamon kívül, és olyan erőt, olyan ötleteket adott, amiket így még soha nem tapasztaltam meg. Egy másodpercre sem álltam meg, vagy sétáltam bele. Előttem egy hármas csoport ment jó darabig, nem közeledtem hozzájuk, de nem is maradtam le. Majdnem elkezdtem magamat szidni, hogy miért nem érem be őket, de az a bizonyos kívülre került agyam megmondta magamnak, hogy Niki inkább tök fasza vagy, hogy pontosan ugyanazt a tempót tudod futni, mint ők, pedig te egyedül vagy, és most fáradtnak is érzed magad. 

Maradtam is a közelükben egészen a következő frissítőpontig 41 km-nél. Néha kerülgettük egymást, hol ők voltak előttem, hol én mögöttük, de a tempónk annyira egyforma volt, hogy ez így maradt. Engem nem zavartak, és remélem, én sem zavartam őket (Csilla, ha olvasod, nyugtass meg kérlek). A frissítőpontnál megállhattak, mert többet nem találkoztunk.

Szóval ugye ha az ember csak a szintrajzot nézi (itt ti is megtehetitek), azt hiheti, hogy 41 km után már csak lefelé kell menni, nem nagy ügy, bevisznek a lábaid. Egyrészt nagyon nem csak lefelé vezet az út, másrészt pedig a sár nagy úr, az agyagos sár még nagyobb. Itt a gyomrom kezdett nagyon szúrni, de azért csak futottam tovább, éreztem, hogy kellene frissíteni, de a folyékony dolgaim (iso és zselé) nem fognak most lemenni. Szerencsére vittem magammal minimál koffeines gumicukrot is, azzal kimentettem magam a helyzetből, a szúrásra pedig kis lassítással és irányított légzéssel reagáltam, egy-két kilométer múlva kutya bajom nem volt, erőre kaptam, magabiztosan hagytam le újabb és újabb embereket, és így érkezett el a hideg szélben az utolsó frissítőpont, ahol szintén nem álltam meg. Jött egy aszfaltos szakasz. Eszembe jutott a tavalyi futásunk Timivel és Tomival, amikor itt jöttünk visszafelé. Aztán megláttam egy lányt magam előtt, aki épp sietett be a bokrok közé. Lehajtottam a fejem, és kiabáltam neki, hogy nem nézek, csinálja csak, de van-e zsepije. Jött a válasz, hogy "hát ez az, hogy az nincs, de már nem bírom tovább!". Úgyhogy a sapkám mögé bújva letettem neki zsepit, és mentem tovább. Aszfalton. Borzasztóan unalmas, lélekromboló aszfalton. Amúgy engem nem zavar, ha terepversenyen vagy edzésen van ilyen szakasz is, néha kifejezetten jól jön, mert gyors és könnyű, lehet pihentetni az idegszálakat, de most untam, ölte ki belőlem a kedvet, és akkor a már régen rajtam kívül levő agyam szólt hozzám, hogy akkor most itt végig kell futni, nem állhatsz meg, és akkor is csak lassan fuss, ha sétálni lenne inkább kedved, és nemsokára majd jön a leágazás és megint terep. És jött is. 

Láttam, hogy a 6 órán belüli teljesítés nem lesz meg, de megdicsértem magam, hogy ez is megvan, tudok ilyeneket futni, és még ilyenebbeket, meg tudom csinálni összeesés nélkül, stabilan, egyenletesen. A faluba kanyarodva írtam Gyurinak, hogy már itt vagyok. A rajt után itt ránéztem az órámra, így emlékeztem, hogy 1,8 km van hátra a célig. Akkor azt hittem, ez nagyon hosszúnak tűnik majd a végén, a befutók mindig hosszúak és fájdalmasak, de most éppenhogy rövidnek tűnt, már a célban is voltam. Szokásos igényes, szép Terepfutás érem, női 13. hely (30 indulóból), finom meleg gulyásleves.

Jó verseny volt. Rettentő sokat tanultam. Bebizonyosodott ismét, hogy az egyenletes tempó és pulzus visz a legtovább, hogy a táv első felében akkor sem szabad gyorsabban menni, ha lenne erőm, mert az itt felhalmozott tartalékból fogok élni a táv végén. Hogy csak oda kell figyelnem, és nem gond a frissítés. De ami a legfontosabb: hogy ki tudok lépni magamon, és ezt nem tudom máshogy megfogalmazni. Valami olyan hideg és tiszta ésszerűséget tapasztaltam meg itt, amilyet még soha, leírni nem is tudom - minden lényegtelen a partvonalra sodródott, és minden lényegeset mérlegeltem és döntöttem, méghozzá jó döntéseket hozva.

Ez nem egy 110 km-es verseny, sem az UTMB - de ha itt kellett és tudtam mindezt megtanulni és tapasztalni, akkor nekem nagyon fontos volt a 2018-as VTM Ultra. Stravan itt tudod megnézni.

És miért nem találkoztam a fiúkkal Csákányospuszta fordítójánál? Mert olyan frenetikusan gyorsak voltak: Dávid megnyerte a maratoni távot, Viktor pedig 5. lett az ultrán. Még jó, hogy nem láttam őket...

A technikai részleteket kedvelőknek pedig: Inov8 Terraclaw cipő, Ultimate Direction Jurek mellény, Compressport szár, Saucony felső, Kalenji nadrág.

Képek forrása: 1. kép Terepfutás.hu és 2-3-4. kép Kulcsár György