Niki Moves

Eze a hét egy aszfaltfutással kezdődött, illetve Ati annyit írt a kiírt edzés és pulzus mellé, hogy SÍKON!!!, így nagybetűvel, felkiáltójelekkel, gondoltam akkor ezt most komolyan veszem. Mivel dombon lakunk, minden futásban van szint, de minimálisra vettem és letudtam a dolgot az országúton, közben az út mellett sorakozó erdőket és dombokat kémlelgetve.

Aztán szerda reggel Budán tartottam órát, és gondoltam, az aznapi terepfutást akkor már a Budai-hegységben végzem, úgyis meglehetősen ritkán, néhány havonta járok csak arra. Ennek egyik oka a tömeg, másik oka az, hogy ha a Börzsöny és a Budai is egy órányi autóútra van az otthonunktól, akkor nyilvánvalóan az előbbit választom. Budakeszi fölött kerestem egy kört a térképen, ahol még sosem jártam. Nem vártam tőle semmi extrát: sem látványban, sem szintben. Tévedtem!

Elhatároztam, hogy most nem lesz ez nagyon kemény edzés, ha ücsörögni, nézegetni van kedvem, akkor az lesz, és majd indulok tovább, amikor hajlandó vagyok felkelni. Talán csak a futás első két kilométere volt eseménytelen, majd ahogy felértem az első magaslatra, és leültem kicsit panorámát csodálni, bégetésre lettem figyelmes. Pár perccel előbb találkoztam három muflonnal, akiket nem ijesztettem meg, hiszen az emelkedőn felfelé lassan és halkan haladtam, ők sem szaladtak el. A kis muflonkölyök hozzájuk tartozhatott. Csöndben ültem a szikla szélén és vártam, hogy a hang irányából esetleg szerencsém legyen látni valamit, hiszen egyre közeledett a bégetés, aztán fel is bukkant egy kíváncsi, ámde megilletődött kis mulfongyerek. Én ültem, ő állt, és egymást bámultuk. Azonnal elkezdtem videózni. Néha megszólalt, néha én is mondtam neki valamit. Felkeltem, hogy továbbállok, mert úgy látszott, ő gyökeret növesztett. A mozgásomra megugrott, aztán győzött a kíváncsiság, visszafordult, és megint megnézett. És ezt így ismételgette. Összesen négy percet töltöttünk el ezzel, míg elváltak útjaink - ő ment bégetve a dolgára, én meg mosolyogva az enyémre. Olyan örömmel töltött el ez a randevú, hogy le is ültem megint.

Továbbindulva láttam, hogy rövid a kinézett kör, ezért elkalandoztam jelöletlen ösvényekre is, így találtam rá arra a rétre, amit álmodozásaimkor mindig elképzelek: nagy, nyitott tér, csak a természet hangjaival, napsütés, sehol senki. No, itt is leültem. Közben gondolkodtam, hogy mit is jelent nekem ez az ücsörgés, ezek a délelőttök, ezek az élmények, mit jelent számomra, hogy lehetőségem van így élni. Tavalyig multinál dolgoztam, team leaderként, heti egy home office-szal. Lehet, hogy írok majd a váltásomról egy külön blogbejegyzést, mindenesetre egy jól kereső, biztos pozícióból léptem ki, és választottam azt, hogy jógát fogok tanítani. Most ez a jelenem. Nem keresem meg a multi-fizetésemet (ugyanakkor nem is éhezem), de mi a pénz? Miben mérhető a gazdagság? Mindig azt hangoztattam, hogy az ember élete élményekben legyen gazdag, és annyiszor ütköztem értetlenségbe. Miért cserélném el párezer forintra azt, hogy szerda délelőtt az április napsütésben egy tágas mezőn ülhetek valahol mindenkitől és mindentől távol, élvezhetem a tavasz hangjait, akkor jövök és akkor megyek, amikor akarok? Kifejezhető-e számokban a szabadság, a boldogság? Ha megkapnám ennek az órának az árát, vajon nem ezt az órát venném-e rajta?

Szóval akkor keltem föl, amikor kedvem volt. Mentem tovább, a fák közt, a földön futottam, valóságos és élő, létező térben, minden érzés valós volt és élő, minden lépés vitt valahova, közelebb egy gyönyörű helyhez, egy új ösvényhez, egy másik réthez, közelebb egy célhoz. A Sisakvirág tanösvényt nem ismertem, és nem is gondoltam volna, hogy ilyen különleges útvonal, ahova elvisznek a lábaim ezen a szerdai napon. Találkoztam Lőrincz Olivérrel, legalább már nem csak Straván látom edzeni, eszembe sem jutott, hogy összefuthatok vele. És akkor jött ez az ösvény, a pompás fenyőkkel, a sziklafalakkal, a kanyargós utakkal, hozzá pedig a fenséges kilátás. Ismét meg kellett persze állnom, de most sokat nem késlekedtem, csak videót készítettem a tájról. 

Ez a futás valami mérhetetlen módon töltött fel. Nem igazán tudom megfogalmazni, de tudtam, innen csak jó dolgok történhetnek velem. Ráadásul este az egyik kedvenc csapatomnak tartottam órát, előtte baráti találkozás.

Aztán csütörtökön valami hasonlót éltem át. Reggeli órát tartottam, ahova biciklivel érkeztem. Aztán óra után, látva a gyönyörű napsütést, tudva, hogy pihenőnapom van és szabad óráim, nem hazatekertem, hanem úgy, ahogy voltam, jógaruhában, hátamon a jógás hátizsákkal nekivágtam az országútnak. Pulzuspánt, idő, célok, terv nélkül. Ameddig és ahogy kedvem tartja. 

Jöttek az országúti bringás srácok, és komolyan megsajnáltam őket, mert szép szép ez a bringázás, de se földút, se fák, se állatok, se akadályok, se sár, se gyökerek, se egynyomos ösvények, csak az aszfalt és az előre. Egyikük eligazítást kért, majd mind lehagytak, én pedig Isaszegnél a 48-as emlékhelynél szépen leültem és semmit sem csináltam. Jobban mondva néztem és élveztem ugyanazt a szabadságot, amit előző nap. Elfordultam balra, és látom, hogy ott egy földút, ami bevezet a fák közé. Gondoltam nem létezik, hogy nem nézem meg, hova megy. Elég röhejes voltam, ezzel a cuccal, a trekking biciklivel, rajta a kétkilós lánc, csomagtartó, hátamon bong a jógaórák végén használt harang, és meg tekerek fölfelé zötykölődve a dombra. Persze ez volt az egész bringázásban a legjobb. Ismét a szabadság. Ki a fenét érdekel, hány óra van, vagy mit keresek itt.

Tulajdonképpen nem is kell keresnem semmit, mert amit kell, azt úgyis megtalálom.