Niki Moves

Amikor elindulok egy versenyen, vagy egy összetettebb, nehezebb edzésnek állok neki, mindig van egy megközelítőleges elképzelésem arról, hogy mi lesz benne a legnehezebb, hol vannak benne a kritikus pontok. Csakhogy a terepfutás nem ilyen. Még akkor sem, ha ismert útvonalakon haladok, hiszen ezek az útvonalak, helyek is más-más arcukat mutatják minden egyes alkalommal.

A téli sérülés óta már többször jártam újra a Börzsönyben (meg a Mátrában, Visegrádiban, Vértesben, Kőszegi-hegységben, Budaiban...), és ez nagy mérföldkő volt nekem, hiszen számomra ez a hegység az "igazi". Itt vannak tényleg nehéz és hosszú emelkedők, nehéz terep, rossz idő, rossz talajviszonyok, járatlan utak, megannyi szúrós bokor és patakátkelés - és ezektől lesz terepfutás a dolog. Elsősorban itt a Magas-Börzsönyre gondolok, nem a déli részekre. Ez az én igazi, legkedvesebb Börzsönyöm. Tegnap ismét meglátogattam.

Legutóbb Királyrétről indulva mentem fel a Nagy-Hideg-Hegyre, onnan le Kemencére, fel a Csóványosra, és vissza Királyrétre. Akkor még (két hete) volt bőven hó, 5-600 m magasság fölött még tél volt. 

Tegnap már más kép fogadott. Eleve 14 fokban indultam, ami már jó ideje nem sikerült, valahogy mindig a rossz idős napokra estek a hosszabb futásaim. Azt gondoltam, majd jó nagy sár lesz, szóval ez lebegett a szemem előtt, mint a valószínűsíthető legnagyobb nehézség, már csak azért is, mert a napokban mindenki ezt emlegette Straván, aki csak terepen járt. A másik, hogy a 29 km-es útvonalamra 1600 m+ szintemelkedés jutott. Persze pont nem ez a két dolog volt igazán a kihívás.

Diósjenőről indultam. Kilencen mentünk, Dávid és én futottunk, a többiek túráztak, mindenféle érdekességeket kerestek fel a jelöletlen vagy éppen nemlétező ösvényeken. Legszívesebben egyszerre lettem volna két helyen, velük is, meg a saját edzésemen is. 

Ahogy mentem föl a Kámor irányába, feltűnően sokan jöttek szembe, betudtam ezt a hétvége + szép idő kombinációnak, de aztán egy párost megállítottam gyorsan, hogy ez nem a Kőről Kőre teljesítménytúra-e? De igen. És merre halad? Hát ez már a vége, ők nem tudják merre jártak, de van egy térkép, ha nekem az mond valamit. Igen, köszönöm, ahh OK, akkor csak a kereszteződésig leszünk ennyien. Jó utat! Előttem ment Dávid, és néztem, ahogy utána se néz senki, semmi fel sem tűnik nekik, miközben a srác olyan tempóval megy fölfelé, hogy engem (versenyeken meg a mezőny jó részét) totálisan szégyenben hagy. Rettentő sokan jöttek szembe. Az én mércémnek biztosan. Ment is föl a pulzusom. Sokszor futok a Kámor felé, tudom, hogy milyen tempóval milyen pulzuson szoktam, és ez nem az volt, sajnos engem ennyire zavarnak az emberek. Pedig még csak nem is köszöntek. Annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre se vettem, hogy már túlvagyok a Kámoron (661 m). Csodás napsütésben fürdött a domboldal, de most nem vonzott annyira a sziklaszirten való ücsörgés, mint általában szokott, amikor teljesen egyedül vagyok, csak el akartam jutni addig a pontig, ahol megszűnik a szembeforgalom.

Érdekesség volt még, hogy a Kun-réten módosították a sárga turistaútvonalat egy elkerített terület miatt: a szépen kanyargó egynyomos helyett egy sávban letarolt ocsmány dombon kell felbaktatni, se kilátás, se semmi szépség nincs benne. De legalább kicsit offroadoztam, mert kíváncsi voltam a Király-hegyre (600 m), ahova nem vezet út.

Jól futható és végre magányos szakasz következett, a sárga jelzésen mentem tovább, míg a piros le nem vezetett Királyházára. Én nem tudom, nem nagyon szeretem ezt a Királyházát. Zúgott szépen a Kemence patak, látszott, hogy tavasz van. Találtam egy fatörzset, amire ráülve és a lábaimat magam elé kinyújtva átemelgettem magam. Tudtam, hogy később elkerülhetetlen lesz a patakban gázolás, de itt még nem akartam, ha nem muszáj. A Nagy Mánára fölfelé ismét találkoztam emberekkel, de sokkal kevesebben voltak, és javarészt futottak. Néhányukkal futás közben váltottunk pár kedves szót, szurkoltunk egymásnak. A patakátkelésnél (ez már a Rakottyás patak) számomra ismert arcok jöttek szembe, akik le akarták fényképezni, ahogy átevickélek a köveken, de a vízben való átgázolást választottam itt már. Semmi kedvem nem volt idegen faszik fotóalbumában szerepelni. Sokszor elmondták, hogy ők a Csóványosról jönnek (láthatóan nagyon büszkék voltak erre), illetve hogy ott hó van. Köszönöm, tudom, megyek.

A Nagy-Mána egy jó hely. Sajnos itt sem lehetett ücsörögni, foglaltak voltak a helyek, bár nem is nagyon akartam volna most, mehetnékem volt. Fölfelé haladva írtam Gyurinak, hogy a szint 60%-a megvan, és ez engem lepett meg a legjobban. Hm, gondoltam, akkor nem a szint lesz a nehézség, mert többször is ellenőriznem kellett az órán az adatot, valahogy nem éreztem ezt a 900 métert a lábamban. És még csak a sár sem gond, mert nincs sár. Van, persze, de átlagos. Nemsokára kiderült, hogy mi lesz a legnehezebb ezen a napon.

Eredeti tervem szerint fel akartam menni a Magosfára és onnan le a Z+-en, de lássuk be, az nem egy kifejezetten élvezetes út, így ehelyett választottam inkább a Pn-t. 2014-ben a jégkár idején ezt a területet érte a legnagyobb csapás, azóta viszont megtisztították az ösvényt, és hát végülis lejt, meg a Z+-nél nem lehet rosszabb. És akkor itt elérkeztünk a futás legnehezebb szakaszához. Ki gondolta volna, hogy egy lejtmenet lesz az... Biztos, hogy sok futónak ismerős az érzés, amikor minden kő direkt a bokacsontodra pattan fel. Számtalan faágat törsz ketté az achilleseden, az úton keresztbedőlt fák alatt-fölött kell átbujkálni, annyi ág és szemét van a földön, hogy az ösvény nem is igazán követhető, fentről jön a vízátfolyás tíz méterenként, te pedig azt gondoltad, majd ezen a pár kilométeren fogsz pihenni, leviszed a pulzust regenerálóba, eszel-iszol, lépegetsz nyugodtan... A gyomrom sem jó két napja, itt sajnos előjött, néhányszor megállásra kényszerített. Már annyira letoltam a nadrágomat, hogy lassan szeméremsértést követek el, de így legalább nem nyomta a hasam. Végjátéknak Királyháza előtt nem sokkal egy göcsörtbe beakadt a jobb lábam, én pedig egy hatalmasat estem, pofára. Nem szoktam esni, jól sikerül korrigálni a botlásokat, de itt nem volt mit korrigálni, beleestem a patak melletti sárba. Kicsit görcsbe rándult a bal vádlim, de lehetett tovább menni. 

Innen a Jelesfa emelkedője következett. Régen jártam már itt, és most is elbűvölt, mennyire szép út ez, az meg ráadás volt, hogy erre nem vezetett a teljesítménytúra és teljesen egyedül lehettem. Az erdő is érezte az emberek hiányát, sehol máshol nem volt olyan madárdal, mint itt. Éreztem, hogy gyorsabban haladok a tervezettnél, nem lesz meg a négy és fél óra menetidő, nálam ugyanakkor nincs kocsikulcs, így Gyurinak folyamatosan jelentettem, hogy kábé mennyi lehet még hátra, ő pedig megválaszolta, hogy ők hol tartanak. A Dobó-bércen ezért aztán lett egy kis időm nézelődni. Leülni nem akartam, mert abból azért nehéz felállni, de sétálgattam, videóztam, szétnéztem, hallgattam a madarakat. Amikor éreztem, hogy már kezdenék kihűlni, továbbindultam. 

Innen már nem sok érdekes történt, a pár évvel ezelőtti Börzsöny Trailemen gondolkodtam, és szándékosan lassítottam, hogy húzzam kicsit az időt, meg leessen regenerálóba vagy aerob aljára a pulzusom, nem szeretem az edzéseket hajrával zárni. 

Negyed órával végeztem előbb, mint a kiírt edzés. Nem éreztem fáradtnak magam, nem fájt semmim, az esés sem tett kárt bennem, úgyhogy következő hétvégére jöhet valami hasonló. Mert aztán itt a Mátrabérc!

Utána közösen mentünk Katalinpusztára enni valamit egy út menti büfében, mindenki elmesélte élményeit, fényképeket cseréltünk, jó volt meghallgatni, ki mit csinált. Majd részemről konstatáltam, hogy ide se kell többet jönnöm melegszendvicset enni. A hot-dogomat szimplán elfelejtették, aztán mást kaptam, mint kértem, Gyuri rendelését is elfelejtették, de mindezt tetőzte a melegszendvicsem: egy-egy kenyéren egy-egy szelet sonka kétfelé tépve. Tekintsétek meg, a néni nagyon büszke volt rá, hogy egy szendvics áráért kettőt kapok. Legközelebb, ha erre járok, hozok dobozban tésztát, Gyuri isteni finomat főz!