Niki Moves

Csúcshét Mátrabérc előtt, csúcsterheléssel a végére, azaz az utolsó hosszú és nehezebb futás. A Mátrabérc útvonalán. Másfél órája megyek, jön Oroszlánvár, jaj de szép az idő, jobbra de szép a kilátás, elhagyok egy kiránduló párt, köszönünk, majd pár perc múlva fogalmam sincs hogyan és miért, a talpam helyett a jobb külső bokámra érkezem. Azonnal leültem, nem azért, mert így döntöttem, hanem kiesett alólam a talaj. 

Ekkor már mögöttem volt pár nehezebb hét, és éreztem, hogy agyilag fáradok. A terepfutás sokat ad - de sokat is követel. Onnan tudtam, hogy fáradok fejben, hogy két esésem is volt egy hét alatt, pedig híresen jó mentéseim szoktak lenni, évente egyszer-kétszer esek. A második egy tipikus pofáraesés volt, sajnos köves talajra érkeztem, szétvertem a jobb lábam külső oldalát. Semmi komoly amúgy. Jelzésnek vettem azért, hogy futás közben nem véletlenül nem nézelődik így az ember. Viszont minden jól ment, éreztem, hogy erősödök, miközben azt is tudtam, hogy eddig nagyon okosan nem neveztem be soha a Bércre, okkal mondják az egyik legkíméletlenebb itthoni megmérettetésnek, nem éreztem magam odavalónak. Most se feltétlenül, de már vagyok annyi, hogy megpróbáljam, elsőre mit tudok. 

Ilyen előzményekkel ücsörögtem ott az Oroszlánvár előtti lejtőn, és nézegettem a bokámat, hogy dagad-e, lilul-e, vagy mi lesz. Gyuri is a Mátrában volt, felhívtam, és az első pillanatokban annyira zokogtam, hogy csak részletekben tudtam előadni az eseményeket. Míg beszéltünk a lehetséges felvevőpontról (Recskre tud értem jönni, az innen 3-4 km gyaloglás nekem), kezdett csitulni a fájdalom. Biztos másnak is volt hasonló élménye: ahogy leestem a fenekemre, egyetlen pillanat alatt elengedtem az összes idei versenyt és tervemet. Ha ez szakadt, abból nem lesz UTH. De aztán nem akart dagadni, nem kezdett színesedni. Ücsörögtem a napon, felszáradtak a könnyeim, néztem a következő emelkedőt. Másfél órája futok, még van három és fél. Végig akarom csinálni. Meg akarom próbálni. Ha fáj, kiszállok. 

Végig is mentem, Gyuriék Mátraházánál vártak, ahol kinyilatkoztattam, hogy a Mátrabérc gyilkos dolog, ez a pálya gyönyörű de tényleg nehéz.

A bokám aztán másnapra bedagadt, fájt. Írtam a gyógytornásznak, aki kérdezte, mikor van verseny. Megírtam, amire azt írta vissza: "ajaj". Persze jöttek a könnyeim, de két nap múlva, amikor személyesen is megnézett, már optimistábbak lettünk: se szakadás, se törés, éljen a jóga, ami ruganyosan tartotta a szerkezetet. Bringázni tudok vele, futni csak akkor, ha lemegy a duzzanat és nem fáj.

Hohóóóó, ez az, a mondat második felét már meg se hallottam, akkor elő a biciklivel, bánom is én, ha azt mondják nekem, hogy csak felemás korláton edzhetek, akkor annak is örültem volna. Ati úgyis Ironman edző, a telefonban megnyugtat, hogy kerékpáron is el lehet fáradni, örüljünk.

Pár hónappal ezelőtt bejött nekem a "próbálkozásos" hozzáállás, azóta is nagy híve vagyok. Úgyhogy tulajdonképpen most is ez a feladat: van egy megrándult boka, meg van egy Mátrabérc, próbáljuk a kettőt összehozni anélkül, hogy túltolás vagy edzettségbeli zuhanás lenne a vége. Végülis nagyon technikás meg hosszú futások már úgysem lennének, Bércre kipihenten kell menni, én pedig beletettem a magamét a heti 2-3000 méter szintkülönbséggel, amit a Börzsönyben, Mátrában gyűjtögettem össze eddig. 

Van egy trekking bringám. Nem fogok vele szegmenskupákat gyűjteni, nem lesz nagy száguldozás. Előszedtem, nekiindultam. Először csak rövid távon, itt a környéken, hogy haza tudjak kerülni, ha mégsem megy, ha fáj. Majd hosszabb utakra is elmerészkedtem, és megírtam Atinak, hogy akkor jöhet bringára a terv, mert minden oké. Szomorú heteknek kellett volna lenniük, de én remekül éreztem magam. Olyan helyekre jutottam el, ahova máskülönben aligha mentem volna, hiszen a terepfutás időigényes sport, ha már elindulok észak felé, akkor a Visegrádi-hegységig megyek, és nem állok meg mondjuk a Szentendrei-szigeten. Ahogy a terepfutásban megélhetem a felfedezési vágyamat, ebben is megtaláltam a módját, betettem a biciklit a kocsiba, kinéztem a térképen valami érdekes helyet, és elmentem arra tekerni. Újra meg kellett szoknom a váltót, ráérezni a nüansznyi lépegetésekre. Pár alkalom után betört a fenekem is. Megtanultam, hogy melyik az egyetlen módja, hogy egy szarvszerű kormánnyal rendelkező kerékpárt bepakoljak az Alfa szűk csomagtartó ajtaján. Csak egyszer felejtettem magammal vinni a kulacsot, ezt az ember többször nem teszi. Egyre kisebb kilengésekkel sikerült kivennem ezt-azt a hátsó zsebemből. (Régen egyébként sokat bicikliztem, amíg el nem lopták...) Csináltam hegyi résztávozást bringán. Megtapasztaltam, hogy itt sokkal nehezebb fent tartanom a pulzust, nem pihenhetek egy pillanatra sem, mert azonnal leesik. Néha kaptam olyan szembeszelet, hogy a nyakam majd' görcsbe állt.

Az első héten 8 órát tekertem össze. Aztán ahogy jött vissza a lábam, egyre kevesebb lett a kerékpár, és egyre több a futás. Kimerészkedtem terepre, de csak könnyű helyekre. Végül ezen a héten már képes voltam baj nélkül megcsinálni terepen a tempófutásokat is. Nem tudom, minek köszönhetően, de nagyon gyorsan gyógyulok ki mindenből, és a szervezetem most is ügyesen segítségemre sietett. 

Azért még nem tökéletes a helyzet, de a Bérc rajtjánál ott szeretnék lenni. Hogy a célban is ott leszek-e, azt még nem tudom. Mindenesetre én közben nagyon jól éreztem magam, élveztem a tekerést, az ezzel járó szabadságot, élveztem, hogy egységnyi idő alatt még több helyet meg tudok nézni. A légellenállásom mondjuk egy mozdonyéval vetekszik, szívesen kipróbálnék már egy országúti bringát, csak hogy érezzem, milyen is úgy igazán száguldani...