Niki Moves

Mindig azt vallottam, hogy az ember életében a jó dolgoknak, eseményeknek és örömöknek ugyanúgy van helye, mint a rosszaknak, a csalódásoknak, a fájdalmaknak, és tulajdonképpen egyik sem visz közelebb vagy távolabb a boldogságtól. Ha az ember boldog, az nem azért van, mert jó dolgok történnek vele. Minden gazdagít. Természetesen nem traumatikus, borzasztó eseményekről beszélek, ezekben ne legyen része senkinek.

Most már három hete, hogy az ominózus UTH DNF megtörtént, és bár maga az eset nem volt örömteli, amikor történt, mégis jó dolgok következtek belőle, olyan dolgok, amelyek közelebb visznek önmagam definiálásához, illetve ahhoz, hogy mit is csinálok én a világban, hol vagyok benne. A legjobb az egészben, hogy egy rövid és fájdalmas időszakból egy hosszabb, örömteli időszak bontott virágot.

Először is, nem vallom már magamat terepfutónak. Persze, az vagyok, de leginkább az IS. Nem pálya számomra folyton ugyanott futni, nem pálya fel-alá oda-vissza futni, nem maga a futás érdekel. Ez nem új, eddig is eléggé körvonalazódott, de azt azért nem mondtam volna, hogy nem vagyok terepfutó, mert annak hittem magam, de tulajdonképpen ez egy annyira szűk kategória és annyira szűk élet a legtöbb esetben, hogy több köze van a futáshoz vagy a skatulyákhoz, mint magához a terephez, pedig engem a terep érdekel. A terep megismerése. Jógás sem vagyok, hiszen a sérülés óta nem jógázok - mégis ugyanaz az ember maradtam. Vigyáznom kell magamra, pár hétig nem terhelhetem, nem tekergethetem a bokámat, ezért az általam amúgy gyakorolt és szeretett jóga 80%-a számomra most nem elérhető (merthogy meglehetősen dinamikus jógát gyakorlok). A kötődésem a jógához mégis megmaradt, szinte érintetlenül. 

Gondolkodtam, hogy is fogalmaznám meg azt, akinek a lelkem mélyén érzem, gondolom magam. Mi az, ami közös mindabban, amit csinálok, amit érzek, amit gondolok, amit szeretek, amit sokra tartok, élvezek, és mindig is magaménak éreztem, és úgy ül bennem, mint a mag (József Attila után). Könnyű volt rájönni. 

A felfedezés. A kaland. A megismerés. A természet egészen mélyen gyökerező, szenvedélyes, és kíváncsi szeretete.

Most nem futva, de ugyanezt csinálom. Bringa edzéseim vannak (ismét), és azonnal az volt a természetes számomra, hogy kinyitom a térképet és olyan helyeket keresek, ahol még nem jártam, vagy más szemmel jártam, vagy amiről valamit meg akarok tudni. Futáskor ugyanezt csinálom, de futva aligha akarnám bejárni a Kiskunságot például, így most arra is tekertem, többek között. Látni akartam a pusztát, látni akartam az Ócsa körüli tájvédelmi területen a híres madárállományt, megnéztem a Táti szigeteket, a Dunazug falvait, tekertem a Gerecsében az OKT útvonalán, sátoroztunk a Visegrádi-hegységben és a Balaton-felvidéken is, bringáztam a Jászságban, és ha valaki azt kérdezné, nem hiányzik-e a futás, csak azt tudom mondani, hogy nekem a természet hiányozna és hiányzik. A futás továbbra is csak egy eszköz, amivel mindez bejárható, megismerhető. Most más eszközökkel, máshogy teszem ugyanezt. Nem kötök kompromisszumot, mert meg akarok gyógyulni, de (elnézést érte) most nem érdekelnek a versenybeszámolók, mert egyetlen verseny sem tűnik fontosnak. Minek rohanjunk, ha azt se tudjuk, milyen fák alatt futunk? Minek menjünk erdőbe, ha nem tudunk különbséget tenni őz és szarvas között, bükk és gyertyán között, ha nem tudom, honnan indul és hova vezet a P sáv, amin haladok? Most sokkal jobban élvezem magát a megismerési, tanulási folyamatot - hiszen mielőtt bárki azt hinné, hogy mindentudónak gondolom magam, a sírig tartó tanulást magamra is érvényesnek tartom.

Közben rengeteget olvasok ökológiáról, élővilágról, környezetvédelemről, geológiáról, földrajzról, biológiáról - mindenről, ami az említett szenvedélyes szeretet tárgyával kapcsolatos. Soha jobban nem érdekelt egy-egy kis falu történelme, ősi lakói. Az általam bejárt összes településnek utánaolvasok. Ülök a kertünkben és távcsővel figyelem a kerti madáritatónk látogatóit, akik egyébként is egyre közelebb merészkednek és nem tartanak már tőlünk (figyelem, a madarak szeretete a madarak kakijával is jár!). Bárhol járok, utánanézek: milyen kőzetek, milyen klíma, milyen flóra és fauna jellemzi, hol is jártam, mit láttam? Életemben ennyi madarat nem határoztam még meg, és már egyre kevesebb külső segítség kell. Ezerszer izgalmasabb és színesebb így a világ!

Továbbra is jobb, erősebb, gyorsabb akarok lenni, mielőtt valaki azt gondolná, nyugdíjba vonulok. De ha már nyugdíj: annyira akarok gyors és jobb lenni, hogy maradjon erő a nyugdíjas éveimre is. 

Csodálatos érzés így, ilyen mélységben megélni a természet szinte már nem normális mértékű, rajongó szeretetét. Biztos vagyok benne, hogy amikor újra útra tudok kelni és futni a fák alatt, máshogy fogok rájuk nézni, mindennek más és több lesz a jelentése. Továbbra sem fogok valószínűleg mindig ugyanott futni, de ha mégis, az akkor sem ugyanott lesz, hanem egy újabb ember futása egy olyan helyen, amelyet látni és érteni, ismerni is szeretnék, nem csak nézni.

Itt pedig jön néhány fotó az eltelt három hétből: