Niki Moves

Nehogy már az augusztus bejegyzés nélkül maradjon, olyan, mintha nem futnék, pedig nagyon is! 

Eddig mi jutott nekem idén: volt januárban egy fájdalmas keresztcsonti szalag-túlterhelés (tünetei: a seggemtől a bokámig fájt), abból kievickélés, Mátrabérc előtt három héttel bokaficam, aztán elindult a versenyszezon, életem első Mátrabércével. Jobb időt futottam, mint gondoltam, de reméljük, rosszabbat, mint jövőre fogok. UTH a következő egy újabb bokaficammal, kiszállás Dobogókőnél, és a döntés, hogy lesz ami lesz, én most ezt a bokát rendbe teszem.

Egy hónap és két nap teljes szünet, se futás, se jóga. Ennyi idő múltán mentem vissza a dokihoz, aki azt közölte velem, hogy minden tökéletes, azt sportolok és úgy terhelem, ahogy akarom.

Eddig ugye nem nagyon vidám az események sorozata. Lemondtam a Vadlánt, pedig akartam rá menni, de egy továbbképzés időbeosztása (aznap is suliban leszek) eldöntötte a kérdést, hogy vissza tudom-e hozni a Vadlánra a formámat. 

Egy hónapja indultak újra a futásaim. Féltem tőle, mert élénk emlékeim vannak az idei téli visszajövetelről, ami fájdalmas volt és fájdalmasan lassú volt az eleje. Az ember nagyon hamar el tudja veszíteni a formáját, amiért annyit dolgozott. Így féltem is, meg nem is, mert ugyanakkor időközben elengedtem ezt az egész nagy versenyzést, teljesítmény-központúságot, szigort, és nem is zavart annyira a kezdeti lassúság, mint hittem. Persze voltak edzések, amikor mégis... Hogy fog kinézni ez az egész kínlódás Stravan, nem kapok levegőt, ami eddig nagyon laza tempó volt, az most megvisel és kiugrik a pulzusom, meg persze eleve ezt az egészet a nyár közepén, munka-beosztásom miatt jellemzően déli, kora délutáni futásokon. Nem volt mindig felemelő.

És jött egy konkrét futás, két héttel az újrakezdés után, amikor azt éreztem, visszatért valami. Nem mentem még igazi terepre, csak a Budai jól kitaposott ösvényeire, oda is csak bokarögzítéssel. Nem a tempót éreztem, bár az is jobb lett, hanem az egész élmény volt más. Egy hét múlva pedig, ismét a Budaiban, futás közben írtam az üzenetet Gyurinak: újra én vagyok, visszatértem! Könnyű volt ismét, a meleg se zavart, mentem fel az emelkedőkön és mosolyogtam, mert tudtam, ennek ilyen érzésnek kell lennie. Akkor voltam a formám 80%-ánál saját számítás szerint. 5 hét után mentem a Mátrába, 21 km alatt 1000 m szintet gyűjteni. Mondtam Kornélnak, aki régi jógázó vendégem és nagy terepfutó értekezéseink szoktak lenni, hogy már szeretnék a Börzsönybe menni megint, csak még adok magamnak egy-két hetet. Aztán 6 hét után eljött ez is, és PR-t futottam a Csóványosra vezető 6 km-es emelkedőn.

Ez így elmesélve nem egy hosszú sztori, de voltak napok, amikor tényleg csak azért csináltam végig az edzéseket, mert tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy hetek múlva jól legyek, és ismét szabad, hogy ne csak a Budaiba merjek elmenni, amit nem igazán tartok terepnek, hanem mehessek szabadon a Börzsönybe, vagy ahova kedvem tartja, és bírjam szusszal, hogy az az élmény legyen, amiért futok. 

Rá kellett jönnöm, ismét, hogy nem a versenyeredményekért futok. Jó, ha valaki gyors és én is szeretnék fejlődni, de továbbra sem erről szól. Szabadnak lenni... Ennél nincs nagyobb ajándék.

Végigcsináltam, a rehabilitációt, a szünetet, a visszajövetelt, mindent becsülettel, úgyhogy most semmi mást nem szeretnék, csak kiélvezni mindennek a gyümölcsét: elindulni a Börzsöny egyik végéből és előbukkanni a másik végében, és közben felismerni a körülöttem zajló élet jeleit, megismerni az erdő életét, egyedül lenni, korlátok nélkül - szabadnak lenni, ahogy az ember csak a természetben, csak a maga erejéből lehet.