Át a Mátrán, keletről nyugatra, 54 km, és kb. 2900 m+ szintemelkedés. A legkíméletlenebb magyar pálya, úgyhogy volt okom mindig azt mondani, hogy nem állok rá készen. Idén is egy kósza ötletnek indult, bele se gondoltam, csak neveztem - eddig fitogtatás lett volna, de most csak jött.

Aztán persze volt a bokarándulásom, ami kétségessé tette az indulást. Ez rossz hír is lehetett volna pár héttel a verseny előtt, nekem viszont jól jött ki: elengedtem az időterveket, a nyomás megszűnt, meg se néztem a női rajtlistát, abbahagytam a tippelgetést, és mindez kitartott egészen a célba érésig. Mert igen, célba értem. Ennek a rövid története lesz ez a beszámoló.

Kapucniban lófráltam a rajt területén, mert sokan megszólítanak ilyenkor, ami rendkívül kedves dolog, csak verseny és fellépés előtt nem nagyon vagyok beszélgetős kedvemben. Így még a közeli ismerősök sem vettek észre, utcai ruhában meg végképp nem láttak még soha (nem vagyok bunkó, rájuk köszöntem). Annyira nem izgultam, hogy még a kötelező verseny előtti magányos helyen eltöltött körök sem alakultak szokás szerint. Egyszerűen örültem, hogy egyáltalán itt lehetek. 

Rajt után szokásos tolongás, előz és rohan mindenki. Volt olyan, aki látványosan versenyzett velem, emelkedőkön fújtatva letrappolt, lejtőn meg elmentem mellette. Mátrabércen, 2-3 kilométernél... Mindenkit elengedtem, aki menni akart, nekem ott a pulzustartomány, egyébként sem sietek, ráérek még megpusztulni. Kékesre percre pontosan a kiszámolt időm szerint érkeztem. Galyára szintén. Közben átmentem azon a szakaszon, ahol pár hete kifordult a bokám, kicsit elérzékenyültem, magamban kiabáltam: itt vagyok! Visszajöttem! És ha félek, akkor sem fogok lassítani! Már Kékesre fölfelé menet, ezen szakasz második felén elkezdtem előzni, és ez így ment aztán egészen végig. Tényleg nem szabad a legelejét megtolni...

Gyuri frissített, úgyhogy a lehető legnagyobb nyugalommal érkeztem a frissítőpontokra, tudtam, hogy minden pont úgy lesz, ahogy lennie kell. Nincs felesleges maszatolás, minden kikészítve, árnyékban, csak oda kell állnom és pikkpakk lerendezünk mindent. A sarkamon volt egy korábbi vízhólyag, ez "szépen" ledörzsölődött, csak ezt kellett kezelni.

Nagyon jól éreztem magam. Akkora örömöt adott csupán az, hogy itt lehetek, hogy semmilyen versenystressz vagy hasonló nem volt. Mennyi olyan ember van, akinek erre nincs lehetősége, nem áll rajthoz, mert sérült, mert nincs rá pénze, mert a munkahelyéről nem engedik el, mert a férj/feleség nem támogatja, én pedig itt lehetek és csinálhatom a legjobb dolgot egy csodálatos napon, és hiába tudom, hogy lesznek még bajok és fájdalmak, akkor is azt tehetem, amit akarok, és az pontosan az ittlét. Bóla Liával volt szerencsém egy fél órát együtt menni, a nap egyik legjobb beszélgetése volt.

Galyatető után indult a zuhanás. Imádom a lejtőket, mert nincs félelem, ami másokat gátol a haladásban, de Mátrakeresztesig ez egy hosszú és könyörtelen lejtmenet, a januárban tönkretett farizom-tájék itt kezdett el jajongani. Mire Keresztesre értem, mindenem fájt. Az ember tudja a fejében, hogy amikor ő frissített eddig Mátrabércen, Keresztesre mindenki félholtan érkezett meg, előre tudtam, hogy 40 km körül érkezik majd a nehéz időszak, és közben a meleg nem csak engem vert agyon, a többieket is. Elterveztem, hogy egy kicsit több időt töltök ezen a ponton. Megálltam, kijöttek a könnyeim, a fájó térdemre alkalmaztam a gyógyító fogást, úgyhogy ez a fájdalom meg is szűnt (meg az összes többi is). Sokan aggódtak a bokám miatt, jelzem, hogy a bokámat egész verseny alatt észre se vettem.

A Muzslára fölfelé menet most rövidebbnek tűnt, mint máskor, és vártam is, mászni akartam. Ha volt akár csak 2 méter, amibe bele lehetett futni, futottam. Hátráltatott, hogy a frissítésem gyérebbre sikeredett az utóbbi két órában, mint a tervezett, minden input után forgott a gyomrom. A zselé-alternatívák lementek ugyan, de minden percekbe telt. Víz kortyokban. Fáradt voltam, de ez természetes, ki nem fárad a Bérc negyvenvalahányadik kilométerénél. Megnyugtatott, hogy így is hagyok le még embereket. 

Az utolsó, hosszú lejtmenetnél úgy éreztem, megbuggyan az agyam, iszonyú meleg volt, tűzött ránk a nap, elfogytak a fák. Gyönyörű volt a táj, a látvány. A pozitív, vagyis inkább elfogadó érzelmeim itt nagy segítségemre voltak (köszönöm, jóga): azt mondtam magamnak, hogy szuper, ha kis lépésekben futok, még szuperebb, ha nagyobb lépésekben, de az sem baj, ha valamikor úgy érzem, hogy sétálok pár lépésnyit. Nem hajtottam magam fejben, nem érdekelt a helyezés, úgy tudtam menni, hogy tudtam, úgyis mindent pont úgy teszek, ahogy kell. Érdekes élmény volt, hogy párszor gondoltam rá, na pár lépést sétálok, és egyszerűen nem ment, futottak tovább a lábaim. 

Először itt kezdtem számolgatni. 9 órát láttam reálisnak, amikor reggel elindultunk otthonról, 8:30-nak örültem volna, de megyek éppen le a Muzsláról, és még 8 óránál se vagyunk, és azt a nagyon kicsi emelkedőt leszámítva ez már csak lejtmenet, akkor lehet, hogy meglesz a 8 és fél óra? Vagy esetleg azon belül? Lehetséges a 8:15? De jó lenne... 

8:11 lett a hivatalos időm életem első Mátrabércén. Nagyon elfáradtam. Ez egy jó verseny. Tetszik, hogy a türelmes embereknek való, tetszik, hogy tele van kihívásokkal, a vonalvezetés egészen különlegesen szép és fantáziadús. A pálya nincs teleszórva művidám önkéntesekkel, szalagozás csak ott és pontosan ott, ahol kell, a rajtnál nincs hímsoviniszta poénkodás a speakertől, a frissítőpontok tökéletes távolságban egymástól, a végén pedig nyugalomban lehet elfogyasztani a finom befutólevest. Megértem, hogy annyian visszajárnak évről évre. 

Hátránya, hogy a célban csak jéghideg víz folyik a zuhanyzóban (bár igazság szerint nem esett rosszul), a rajtnál pedig még néhány toitoi elkelne. Más nem jut eszembe. Esetleg az Ágasvárat lehetne a versenyen kicsit előbbre helyezni, mert nagyon gonosz helyen van.

Stravan itt lehet mindent megtekinteni.

 Fotó: Kulcsár György