Évekkel ezelőtt egy multi légkondicionált irodájában ültem, és egy csapatot vezettem. Tudtam, hogy már nem tartozom oda, és hogy a napjaim meg vannak számlálva, és azt is tudtam, mit akarok csinálni, de még nem érkezett el az idő, hogy felmondjak. Nem hangzik egy nagy dolognak, sokan átélik, de tisztában voltam vele, hogy sokakkal ellentétben én teljesen komolyan gondolom. 

Van az a mondás, hogy lépésekben nem lehet egy szakadékot átugrani. Én inkább úgy tekintek erre, hogy van egy pont, ameddig lehetséges dolgokat gyakorolni, készülni rájuk, de ha megfelelően nagy a cél, akkor elérkezik egy pillanat, ahol már nem tudsz tovább gyakorolni, és bele kell ugrani a teljesítésbe. Ilyenkor van a legnagyobb szükség a magunkba vetett hitünkre. Hogy futós példát mondjak, az ember készül mondjuk az első 50 km-ére, de nem úgy edz, hogy 50 km-eket fut, hanem rövidebbeket, és egyszer csak eljön a verseny napja, és az oly félelmetes 50est kell lefutni, egyben.

Ahhoz, hogy addig is ép ésszel kibírjam, szükségem volt valamire, ami egész nap ott van velem, és emlékeztet arra, hogy hova tartok. 

Úgyhogy végül alkottam magamnak egy kis képet. Senki más nem tudhatta a mögöttes üzenetet, csak én. Nagyon erős üzenet kellett, mind vizuálisan, mind jelentésében. 

Ki a példaképem abban a tevékenységben, amit végezni szeretnék? Ki az a jógás, aki számomra az etalon? Laruga Glaser.

Melyik az a póz, ami nekem összefoglalja mindazt, amit a jóga jelent? Melyik az a póz, amit mindenképpen el akarok sajátítani, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik? Eka pada bakasana, vagyis egy lábas vagy repülő varjú.

Kell még egy idézet. Ki az, aki megtestesíti azt a kitartást és összeszedettséget, amire nekem most szükségem van? Ki az, aki mindig a célt tartja szem előtt? Lubics Szilvia. 

Mi az a legfontosabb üzenet, amit ő adhat nekem, vagy bármelyikünknek?

Elkészült a kép. Laruga Glaser egy repülő varjú pózban, felette Lubics Szilviától egy mondat.

Kitettem középre, és minden nap ránéztem, nehéz napokon többször is. Soha, senki nem kérdezte, miért van ez ott, vagy jelent-e valamit számomra, így nem szűnt meg az ereje, csak hozzám beszélt ez a kép.

5 év telt el azóta, a kép az én távozásommal együtt a falról is lekerült, hazahoztam, ám az üzenet továbbra is élt, hiszen a célok nem szűntek meg, csupán csak elindultam feléjük, megtettem az első lépéseket. Más lett az életem - egyes célok megváltoztak, mások maradtak. A póz még mindig elérhetetlennek tűnt, de ezzel nem törődtem különösebben, csak az üzenettel, és gyakoroltam - gyakorlok majdnem minden nap. Apró változások álltak be, az ember erősödik, ügyesedik, rutinosabb lesz, megérti és felfedezi önmagát, de közben a legeslegeslegfontosabb, hogy csinálni kell, gyakorolni, és kis lépésekben haladni előre.

Aztán úgy történt, hogy több mint egy hónapja átálltam az online órák tartására, ami megnyitott előttem egy új közönséget: külföldi, vidéki, elfoglalt, kisgyermekes vendégek tudtak életükben először részt venni az órámon, sokan közülük régi Instagram vagy Facebook követőim, akikkel csak a földrajzi távolság választott el bennünket. Így jelentkezett be hozzám Lubics Szilvia is. Borzasztóan izgultam az első óra előtt, amikor ő is jött. Amúgy sem szeretek hibázni, de az ő véleménye meg különösen fontos, mi lesz, ha egy hülye p*csának néz, szerintem 5 kilót fogytam azon az órán. Szilvi azóta is minden egyes órán ott van, gyakorol, küzd, fejlődik, mosolyog és szenved a többiekkel együtt. Instán több az interakció közöttünk, kölcsönösen örülünk egymás kutyás sztorijainak.

Ritkán, de a képeimhez is hozzászól. Egyik nap azt írta egy fotóm alá, hogy “Hihetetlen milyen erős vagy”. És tudjátok, melyik póz volt az?

Életemben először sikerült stabilan, a fenti bevezetés után most már sejthető, mi mindent jelentett ez nekem. Pontosan azt, hogy az idézet, amit annak idején választottam, jó volt - hogy amit üzen, arra volt szükség. Azt jelenti, hogy amikor mi magunk küzdünk, azzal együtt másnak, egymásnak is erőt adunk. Hogy az ő küzdelmeit, a célokért való fáradozásait át lehet konvertálni magam számára erőként. Hogy néha nem tudjuk, de támogatjuk egymást - és hogy amikor tudjuk, hogy megtehetjük, akkor támogatnunk kell egymást. Hogy több láthatatlan szállal kapcsolódunk egymáshoz, mint gondolnánk.

Nagyon sok minden állt össze ebben az egyetlen képben és hozzászólásban, ebben az emberi mozzanatban. Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ezért.

“Ha van egy álmod, tegyél érte minden nap.”