Niki Moves

A Göcsej 33-ra való nevezésem ezt a hetet kicsit megváltoztatta, került bele fokozó futás is. Ha van olyan edzés, ami nehéz, akkor ez az. Szerencsére most "csak" kettő ilyen került a naptárba, és mindkettő enyhített verzióban. Az egyikre tegnap került sor.

A kiírás szerint terepen kellett elvégezni, úgyhogy a tervem az volt, hogy 10 körül kimegyek a mellettünk levő mezőre plusz beleteszek egy nagyobbacska dombot, a sűrű hóesés viszont arra ösztönzött, hogy minél előbb lássak neki, és ne várjam meg, míg megint lábszárközépig ér a hó. Összesen 4 fokozó elem volt az edzésben. Pulzus alapján futok, így a fokozó a pulzus fokozatos emelkedéséről szól, a blokkok között szünettel, előtte és utána is sima futással. Amint a képen is látszik, Indyke rettentően élvezte a dolgot. Előtte megegyeztem vele, hogy csak akkor jöhet, ha nem kell semmiért rászólni, mert bizonyos pulzus fölött már nem tudok kiabálni...

Hófúvás volt, jó erős északi-északkeleti széllel, így a kör első része, amikor széllel szemben futottam, nehezebb volt, a második meg a hátszéllel könnyebb, mint általában. Mondjuk a második felére esett a domb, úgyhogy a tempón a hátszélből az égvilágon semmi sem látszik.

A fokozó nehéz. Mindenki mással birkózik meg nehezen, én ezt az edzésfajtát találom a legnehezebbnek. Az első blokknál kitaláltam valami frappáns indokot, miért nem fogom mindet megcsinálni. Aztán amint vége, tudtam, hogy úgyis végig fogom csinálni, ahogy mindig. Tapostam a havat, vágta a szél az arcomba a havat, jégszilánkoknak éreztem a hópelyheket levegővétel közben. Ez ilyen érzés volt: az ember teper, teper, a pulzus megyeget szépen fölfelé, de tempó nincs. Nem keserít el, tisztában vagyok azzal, hogy nem 13 fokban, szélcsendben és aszfalton végzem a feladatot. A lassabb szünetekben nézelődtem, ittam, fényképeztem, de legfőképpen csak mentem és gondolkodtam. A domb tetején hóátfúvások által keletkezett nagy hóbuckák, átverekedtem magam rajtuk, a lovas tanyáról kirohant egy kutya és megtámadott, üvöltöttem vele, akkor visszament. Aztán hazafelé megint már csak szedtem a lábam és gondolkodtam.

Az elején azt hittem, kiszállok, kevesebbet csinálok, és/vagy holnap (azaz ma) kihagyom a regeneráló futást. Nem így lett, ma megcsináltam azt is. Fotó nincs, teremben voltam, és erről ne is beszéljünk többet.

A kettő között egy látogatással a Garminba. Ahol megtudtam, hogy egyrészt nem garanciális az órám, mert a rohadék 14 hónaposan kezdett el velem szemétkedni, másrészt, hogy nem arra találták ki, hogy ennyit használjam. Ha heti 4-5 alkalommal fut vele az ember (ami nálam 6), akkor az sok. Na és itt kezdődött a mai fokozó edzésem, ami a pulzust és az agyvizemet illeti. Ilyenkor végeztetni kell maximum évente egy nagygenerált, amikor a garminos ember valami titokzatos dolgot művel az órával, és full gyári állapotba állítja vissza. Ez nem felel meg az általunk is kivitelezhető hard resetnek, annál komolyabb művelet, 10 percig tart, és még egyszer mondom, rendkívül titokzatos dolog. Hogy ezt vidékiek miként végeztetik el, nem tudom. Utána pedig izgulhat a sportoló, hogy csak ez legyen az óra kívánalma, mert az új akksi 50 ezer Ft. Most tesztelem megint az órát, és minden külön jókívánságot szívesen fogadok, amely egyrészt arra irányul, hogy a Göcsejen végig bírja, másrészt pedig hogy ne legyen ebből akksicsere, mert akkor lehet, hogy nem az akksit fogom lecserélni.

A mai regeneráló futást sem hagyom azért szó nélkül. Az egyik érdekesség egy farmerban futó kolléga volt, ilyet még futópadon (mondjuk máshol sem sokszor) láttam. 

Ezen kívül lelkileg készülődtem kicsit az előttem álló kihívásokra. Ezeket itt nem ismételném el, szép lassan úgyis szóba kerül minden, és ezen a linken alaposan kitárgyaltam az idei versenyeimet, bátran olvassátok. Tulajdonképpen a miérteken törtem a fejem. Miért csinálom, miért akarom, mit akarok tőle, mit akarok magamtól, miért jó ez. Illetve azon is tépelődtem, hogy azt mindig elmondom, hogy nem vagyok gyors futó, nem vagyok őstehetség, de akkor mi az erősségem? Hiszen mindenkinek van. De ezen sosem gondolkodom, nem mondom ki, nem írom le, nem tervezek vele, nem támaszkodom rá eléggé. Ez hiba. Isten bizony, percekig kerestem az erősségeimet. 40 perc regeneráló futás eredménye az alábbi, szerintem nem hosszú lista. Nem nagyképűsködésre szánom, hiszen mint mondtam, nem a gyors versenyzők közé tartozom, nem fűződik pályacsúcs a nevemhez, nem szorongatom meg Tiricz Irént, de magamnak akartam keresni olyan erősségeket, amelyek egy verseny vagy akár egy edzés szezon nehéz pillanataiban segítenek saját magamra támaszkodva kikerülni a gödörből. Lássuk.

• Elnyűhetetlen vagyok. A férjem kukacnak hív, szerinte ha ma levágom a lábam, holnapra másik nő helyette. Nem sérülök, nincs bajom, nem fájnak dolgok, nem esik le a körmöm, nincs vízhólyagom, vagy ha mégis megesik ilyesmi, pillanatok alatt kijövök belőle. Borzasztó étrendből tud a testem tápanyagokat kivonni, a gyomromnak semmi nem tűnik föl, ehetek akár biciklit is. Sokat tudok edzeni, és tudatosan figyelek is a regenerációra. Iskolás koromban az osztályfőnököm azt mondta a szüleimnek, ez a gyerek a jég hátán is megél, mindig kitalál valamit, mindent megold.
• Fegyelmezett vagyok. Rövidtávú célokat, pillanatnyi kívánságokat, kellemes dolgokat tudok feladni távoli, esetenként nagyon távoli célokért. A feladat az első. Ha nem sikerül úgy, ahogy szeretném, újra megpróbálom. Ha kritika ér, még ha nem is örülök neki, de megrágom magamban, átgondolom, építkezem belőle, mert jobb akarok lenni.
• Tudatos vagyok. Nem az utolsó pillanatban gondolom ki, melyik cipőben versenyezzek. Hónapokkal előre megvannak a versenyterveim, és ezeken csak akkor változtatok, plusz dolgok csak akkor kerülnek be, ha azok illenek a nagy képbe (lásd Göcsej, mint edzőverseny). Nem tud senki belerángatni egy "tök jó buli lesz" váltófutásba, nem csábít el egy szép érem, nem végzek sérülésveszélyes egyéb sportokat.
• Türelmes vagyok. Pulzuskontrollt mondjuk máshogy nem is lehet csinálni... Versenyen hagyom elmenni a mezőnyt, figyelem a versenytársakat, teszem a dolgom, gyalogolok akkor is az emelkedőn, ha futhatnék, beosztom az erőmet, így a végén már megfuthatom az emelkedőt, ha akarom, és a táv felétől előzök az utolsó méterig. Soha nem adtam fel versenyt.

Ennyi jutott eszembe. Ha ezekből valaha kijön, hogy gyors futó legyek, annak rettentően fogok örülni, de a cél nem ez: sokáig, még nagyon sokáig szeretném ezt az elnyűhetetlen szervezetet mindenfelé vinni, a Börzsönytől a Bükkig, az Andoktól Kamcsatkáig.

Hasznos volt ezen elgondolkodni, hasznos volt leírni, így itt van mindez már a kezemben, és ha kell, elő fogom venni, és erőt merítek belőle. Jó gyakorlat volt, próbáljátok ki!