Niki Moves

Nagyon vártam a tegnapi napot: Optivita 100 km-es verseny Velencén. Mi csak szurkolni mentünk a fiúkkal, mert Halama Levi indult, de több jógatanítványom is ott volt a mezőnyben, így mindig történt valami érdekes, nem csak idegeneket néztünk körözni az 5 km-es pályán. 

Hirtelen jött a meleg, ennyi idő alatt a szervezet nem szokik hozzá, és ez látszott is a mezőnyön. Kulcsemberek, dobogóesélyesek, és halandók léptek ki, látszott a fáradás a pályán maradókon, föl-le öltöztek a versenyzők - ki trikóban, ki sál-sapkában futott, fogytak a sótabletták és kézről kézre járt a magnézium is a segítők között. Levi egy konkrét időcéllal érkezett ide, de mivel azt nem látta teljesülni és ez a verseny nem az idei főversenye, 75 km-nél kiszállt a 4. helyről.

Még nem mondtam, de eléggé szeretem figyelni az emberek futótechnikáját, mozgását, lépését, tartását, egy ilyen körözős verseny kiváló alkalom e hobbim kiélésére. Menet közben sikerült megfigyelnem a mozgását, és Levi valami páratlan szépen fut. Vannak kis csiszolgatnivalók, de ritka stabil és egészséges a tartása, még fáradtan is, nemhogy akkor, amikor 4:20-as tempóval dönget. 

Mi akkor mentünk futni, amikor még a verseny elejénél tartottak a futók, csak 2,5 órája voltak pályán, mindenki mosolygott. Regeneráló volt a terv, semmi hosszú vagy kimerítő. Ez jól is jött, egyikünkön sem tört ki a nagy futási láz, különösen, hogy a kisgyerekekkel és sétálókkal tömött sétányon vezetett az utunk (még mindig jobb, mint az autók között). A fiúk az én tempómhoz igazodtak, ezért hála nekik. Közben kaptam üzenetben a helyzetjelentést Gabi duatlon versenyéről is, de futás közben voltam, így csak szurkolni tudtam, de követni sajnos nem.

Tavaly tapasztaltam meg másodszor ugyan, de akkor figyeltem fel rá először úgy igazán, és most látom harmadszor megtörténni a pulzuskontroll hatását, amikor szinte egyik napról a másikra ugrik fel a teljesítmény, leesik a pulzus, gyorsul a láb. Utoljára augusztusban voltam laborban, akkor 7 ütéssel korrigáltuk lefelé a zsírégető tartományomat. Ugyanazon a pulzuson azóta több, mint fél percet hoztam tempóban, és most megint érzem, hogy hirtelen, ugrásszerűen javulnak a dolgaim, hétről hétre. Tavaly tavasszal éreztem ezt, és most megint. Nem tudom, hogy ez másoknál is így zajlik-e, vagy csak nekem, de nagyon érdekes megfigyelni ezt: lassan indul meg a dolog, és egy szép napon beérik a sok totyogás gyümölcse, tartom a pulzust, és mégis gyorsabban mehetek. Csak az a rossz a dologban, hogy aztán az embert megint beutalják teljesítménydiagnosztikára, és akkor jön az újabb visszalassítás.

Szóval így történt az, hogy a tegnapi regenerálóm gyorsabb lett, mint a két héttel ezelőtti sima zsírégető futásom, és ez nem kirívó eset, edzésről edzésre látom a tempó növekedését. 

Egyébként egy tökéletes napunk volt megint: jó program, langyos tavaszi idő, Primusban megmelegítettük a Gyuri által előre elkészített tejszínes tésztát, fiúknak sör, közös futás, szurkolás, beszélgetés sok-sok futóval, örömteli találkozások, este hamburger a Bodegában, majd kortárs balett kettesben Gyurival. Aki nálam boldogabb, az drogozik!

Közben kezd az az érzésem lenni, hogy Ati edző olvassa a blogot, és látta, hogy nem szeretem a fokozó edzéseket. Mára is ezt kaptam, terepen, emelkedőre. Esetleg ha még visszafelé kellett volna futni térdemeléssel, azt külön megköszöntem volna, mint apró figyelmességet.

Kimentem Indy kutyával a Pécel-Isaszeg közti dombok szélére, elindultunk, én élveztem a napsütést, az éledő színeket, örültem az idei év első darazsának, Indy meg az útközben talált botoknak és egyéb kincseknek, érdekességeknek. Egy új útvonalra tévedtem a bemelegítés során, és tökéletesnek tűnt a feladat kivitelezéséhez: nem túl meredek emelkedő, nem túl mély sár, ugyanakkor jó erős szél, de inkább oldalról, mint szemből. Öt ismétlés. Az elsőnél elsiettem a dolgot, túl gyorsan toltam fel a pulzust, a többinél ezt igyekeztem korrigálni, tényleg egyesével lépdelve felfelé. A nagy szél miatt a levezető legurulás a domb aljára több időt vett igénybe, mint ahogy előre számolva volt és ahogy beprogramoztam az órát, úgyhogy le kellett állítgatni közben. A feladat után pedig a levezető futás közepén megálltam egy dombon, ahonnan látni a közeli tanyákat, sütött a nap, fújt a szél, és én nem fáztam, nem kellett rohanni, Indy odaállt mellém, és csak nézelődtünk. Szabad voltam és minden egyszerű volt arra a pár percre. Nekem ez adja a legtöbbet a futásban, a többi csak mellékhatás.