Niki Moves

Egyik nap eszembe jutott egy bizonyos csoport egy bizonyos felületen, amely csoportnak az a jelszava, hogy "nincs kifogás". A tagok posztolják, hogy merre futottak vagy sportoltak, és még jobb, ha odaírják azt is, hogy aznap mi minden szólt a dolog ellen: feladatok, körülmények, család, időjárás, fennforgás. Azt figyeltem meg, hogy aki ezeket az ön- és egymást motiváló hajrá-csoportokat vagy bármiket komolyan veszi, és tényleg belelendül, annak nagyon sokszor ugyanilyen nagy elánnal abba is marad a dolog. Egyszercsak volt, nincs sport. Nem mintha bármi extra közbejönne, csak elmúltak a mézeshetek.

Egyébként ezt abszolút megértem. Az elején bármibe kezdünk, minden új és csillogó. Mindegy, hogy az sima futás (amiből mostanában szokás kész vallást kreálni, pedig csak futás és kész), vagy rúdtánc, vagy akár szerelem vagy fogyókúra. Az elején gyorsan és látványosan jönnek az eredmények, újdonságok, élmények, tűzijáték, aztán minden lelassul és oda kell erősen figyelnie annak, aki a mindennapos munkában észre akar venni bármilyen változást. Kiderül, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg. Hogy bár baromi menő és romantikus egy reggelen hajnalban kelni és a neten szanaszét posztolni a napfelkeltés fotót, az már nem olyan vonzó, ha minden nap hajnalban kell kelni, és ne adj isten nem ész nélkül, hanem esetleg pulzuskontrollal, vagy simán csak lassabb tempóban, és esetleg nem a Parlamenttel szemben vagy a Prédikálószék felé futni, hanem a szimpla házkörön. 

Miért írom le mindezt? Mert számomra az elmúlt hónap éppen erről az időszakról szólt: semmi áttörés, semmi extra előrelépés, sem különösebb nehezítő körülmények, amelyek ellenére elmentem edzeni. Volt viszont napfelkelte, közös futás barátokkal vagy a férjemmel, találtam még annál is magasabb max pulzust, mint amit laborban már többször kimértünk, sőt, még új futótársat is (ami nálam nem könnyű feladat, hiszen egyrészt adott feladatot kell végeznem és ehhez sokszor nehéz becsatlakozni, másrészt nagy egyedülfutó vagyok). Futottam a Pilisben, a Börzsönyben, a Mátrában, meg a falu szélén is. De megint nem váltottam meg a világot.

Csak elmentem edzeni. Aztán jövőre, amikor megint versenyek lesznek, akkor ezekből a mindennapos edzésmorzsákból összegyúrt sütit fogom remélhetőleg megenni (nem vagyok ennyire költői, csak nagyon szeretem a sütit).

Most sokkal fontosabb volt, hogy a befizetett és alig várt jógaoktatói továbbképzéseken minden szót magamba szívjak. Életemben ilyen gyorsan ilyen sokat nem léptem előre jógázás terén, és azt is tudom, hogy miért következett ez most be, és az ugyanaz, mint az imént említett süti: mert szeretek jógázni, és szeretem gyakorolni. Azt is, ami nem megy. És egyszer csak megy (itt a süti!). 

Szóval azt mondom, hogy ha valaki tényleg hosszú távon gondolkodik (nem, nem arra gondolok, hogy jövőre mi lesz, hanem arra, hogy 30 év múlva mi lesz), annak el kell fogadnia, hogy a motiváló csoportok, a futás közbeni fotózás, a tarkószelfi posztolása a tarkószelfi csoportban nem fog egy idő után segíteni, mert egy idő után minden unalmas, viszont elég szívből szeretni, amit csinálsz, és akkor nem kell kitenned a futásodat meg a fitnesztermi akciódat sehova ahhoz, hogy jól érezd magad. Mert önmagáért fogod szeretni a dolgot. Nem a kudokért és lájkokért.

Nekem most egy hónap tök átlagos futás és tök átlagos futóélmény jutott, de nagyon fontos ehhez hozzátennem: ezek a tök átlagos élmények valójában fantasztikusak voltak, és az már az én külön privát szerencsém, hogy a számomra átlagos élmények hétköznapi mércével ennyire csodálatosak. 

Teszek ide róluk egy-két képet, mert mindenki szeret képeket nézegetni, én is!