Niki Moves

Az elmúlt időszak nagyon különleges volt nekem, és nem volt véletlen az sem, hogy nem született ez idő alatt blogbejegyzés. Aztán a mindennapi emberi kapcsolataimon keresztül több kérdést is kaptam a most szerzett tapasztalataimról, így úgy érzem, talán másoknak is hasznos lehet, ha írok róluk, és nem utolsó sorban, addig sem a holnapi vizsgámra tanulok...

Nem egy rossz lépéssel, nem egy reccsenő hanggal, vagy egy elhibázott edzéssel kezdődött, de összeszedtem egy sérülést. Szépen, lassan. Az idei télen volt szépen hómennyiség (bár imádom, amikor a belvárosból ki sem mozdulók szerint idén "nem volt rendes tél"), ebből fakadóan aztán jég is. Futottam tovább terepen, a jeget megoldottam a szögecses cipővel (crampon), a havat a magas térdemeléssel, útvonalrövidítéssel, vagy éppen a lábamat föl sem emelve rugdostam magam előtt a friss porhót (porhavat?). Nem akaródzott aszfaltra menni, ha nem muszáj. A másik megoldásom az volt, hogy a friss havas időszakban próbáltam jobban kitaposott ösvényeket keresni, és a tuti nyerőnek az bizonyult, ha a mezőőr/vadász/fakitermelő/köcsög quados nyomában sikerült az összetömörített hóban haladni. Közben kezdett betelni a winchester: kezdett elegem lenni ebből, és nem azért, mert nem tudok tempósan haladni, hanem mert egyhangú a táj, nincs föld a talpam alatt, és folyamatosan korrigálnom kell a mozgásomat, ami mind fárasztó, így lelkiekben is megéreztem a csömört.

Aztán jött egy emlékezetes futás. A Visegrádiba mentem, gondoltam a Lajos-forrásnál meg a Kő-hegyen biztos járnak emberek, majd a kitaposott nyomokban megyek. Ez egy három órás futás volt. Rosszul gondoltam: senki nem járt a Lajos-forrásnál, úgyhogy kapkodhattam a lábam magas térdemelésben. Váltakozott a mély hó és a jég. Emlékszem, félúton megálltam, hogy minek csinálom ezt... De újra nekiindultam, végigcsináltam. Bazi nehéz volt, idegileg megviselt. Nem tudtam öt lépést tenni anélkül, hogy ne csúszott volna ki alólam a lábam. Nem túlzok, számoltam... Másnap egy hasonló futás, ekkor már Gyurival, és nekem érezhetően nem volt semmi motivációm. A következő nap hegyi résztáv lett volna, kihagytam. 

És jött a fájdalom. A fenekemben, a hajlítóknál, egészen le a bokámig. Olyan fájdalom, hogy aludni sem tudtam tőle, vagy nagy előkészületek nélkül megfordulni az ágyban. Nem sokkal később eljutottam a manuálterapeutámhoz, akihez egyébként is megyek minden hónapban, de most kicsit más volt a látogatásom, elég konkrét dolgokkal érkeztem. Telefonon már kaptam tőle segítséget. Mire eljutottam hozzá, már egy hete nem futottam. Sétáltam, gyalogoltam, jógáztam. Hozzáteszem, ez utóbbit sem úgy, ahogy rendesen. 

Igazából nem a konkrét sérülést szeretném kielemezni, hanem az egész történetet, de a pontosság miatt azért a kíváncsiaknak leírom, hogy a sok lábemelés és csúszkálás tette meg szép lassan a hatását, és a keresztcsonti szalagokat terheltem túl, ehhez jött hozzá egy s más. Tudom, hogy lélekben én ezt a sérülést kívántam. Elegem volt.

Csakhogy amíg a sérülés akár viszonylag könnyen beazonosítható (bár ez sem éppen könnyű), az abból való kijövetel már annál egyénibb, és inkább erről írnék le tapasztalatokat. Összesen két hetet hagytam ki, ebben középen volt egy tesztfutás, ami alapvetően nem ment rosszul, de a már említett gyógytornász javaslatára még egy hét pihenőt tartottam. Nem ért meglepetésként, és őszintén szólva, nem is bántam teljes szívvel, mert továbbra is havas és jeges volt minden, minek kockáztassak? Hirtelen rengeteg szabad időm lett, ami viszont nagyon jó! Alapvetés volt, hogy nem fogom ezt sem kihasználatlanul hagyni, így ha már edzői vizsgára készülök, eljártam erősíteni, fekvenyomtam és húzódzkodtam, jógáztam és kézenállást gyakoroltam, eveztem és haspréseztem. Kipróbáltam a város néhány fitnesztermét, amelyekbe soha többé nem szeretnék visszamenni, viszont megbecsülöm azt a kettőt, amelyikbe szívesen bármikor újra. 

Ha bárkinek sérülése van, három dolgot tudok javasolni. Ezeket már más fórumokon korábban is megtettem, de itt és most újra leírom: az első, hogy használd ki az időt. Végezz olyan mozgásokat, amik a sérülés mellé beleférnek, még akkor is, ha nem fogod ezeket úgy élvezni, mint a kedvenc sportodat. Erre az én példám a fent leírt jóga és felsőtesti erősítés volt. A másik, hogy pihenj. Nem kell erőltetni semmit, attól nem jutsz előbbre, a sérülésed nem gyógyul, te meg csak frusztrált leszel. Ha két hetet ki kell hagyni, csináld meg becsülettel, a te javadat szolgája. Lehet ezen rövidíteni, de sokkal lassabban fogsz gyógyulni, és azt is kockáztatod, hogy a gyógyulás nem lesz teljes! Megéri?

A harmadikat pedig kicsit jobban kifejtem, és ez volt a tulajdonképpeni gyógyulásom egyik kulcsa: kísérletezz. Első látásra ellentmond a fent taglalt pihenésnek, de elmagyarázom. Senki nem fogja neked egzaktan megmondani, hogy mit csinálj, hogyan jöjj vissza, hogyan próbálgasd a lábad, mire figyelj, mik lesznek a jó jelek és mik a negatívak. Ha betartottad a kiírt pihenőidőt, utána neked kell erre rájönni. Jó esélyed csak akkor van erre, ha egyébként is ésszel edzel és nem a Strava közönségednek, ha nem másokhoz hasonlítgatod folyton magad, és van egy jó erős, stabil testtudatod, azaz pontosan tudod, mi milyen érzés alapesetben is. Ez azért kell, hogy az ember ne csináljon hülyeségeket.

Hogyan kezdj neki? Mennyit fuss? Milyen terepen? Milyen cipőben? Milyen tempóban? Nekem ezek a kérdések merültek fel.

Úgyhogy először a házunkhoz közel köröztem. Az első pár lépés iszonyú fájdalommal járt, akkorát tudtam csak lépni, mint öt éves koromban. Mindez két hét teljes pihenő után! De arra gondoltam, muszáj tesztelni, és ha bemelegszenek az izmok, akkor lehetséges, hogy jobb lesz. Adtam neki húsz percet. És lám: pontosan húsz perc tájékán lett jobb. Szép lassan, de futottam, közben próbáltam olyan helyeken menni, ahol vagy van járda, vagy ha nincs, legalább kevesebb a kátyú (a mi városunkban ez egyébként hatalmas kihívás), hogy ne kelljen korrigálnom. Terepre még jó darabig nem mentem, ugyanezért. Nem akartam lábat emelni, sárban csúszni, vagy bárhogy dolgoztatni a megterhelt területet. Két hétig nem futottam nulla dropos cipőben, hogy kíméljem a hajlítókat. Nem futottam tempót. Ha futás közben megálltam valamiért, érezhetően nehezebb volt az újraindulás, merev volt a csípőm - de ezzel már tudok mit tenni, a jóga erre is való. Szóval mindenféle értelemben kísérleteztem. Figyeltem, milyen tempótól fáj, és milyen tempónál van az, hogy teljesen megszűnik a fájdalom aznapra és másnapra is. Úgy tekintettem magamra, mint egy kísérleti alanyra. Mert rajtam kívül senki nem érzi, amit én érzek, és ezáltal nem is fogja tudni megmondani, mi legyen a következő lépés.

Minden futás egy újabb teszt. Vártam, hogy mikor lesz olyan futás, ahol nem koncentrálok minden idegszálammal arra, hogy "na, fáj? mit érzek?".  Lassanként egyre nagyobbak lettek a lépések. Lassan elmúltak a jól megismert befeszülések. Rájöttem, milyen hossz és tempó segíti elő a gyógyulást, és megfigyeltem, milyen nyújtás esik jól, és mi az, ami ront a helyzeten. Inkább átmozgattam, mobilizáltam edzés után, mint agresszív nyújtásokkal essek neki az egyébként is befeszült tagjaimnak. Idővel egyre kevésbé voltam ideges a futások előtt, és egyre kevésbé kételkedtem abban, hogy menni fog. És egyre jobban ment is.

Aztán lett megint edzésterv, amikor szóltam Atinak, hogy már biztonsággal tudom vállalni. Kezdtünk egy 5 órás héttel, aztán hetente emeltük az óraszámot, bejöttek a tempófutások (de ezeknél továbbra is alkalmaztam a vétómat, ha úgy éreztem, nem esik jól). Múlt héten 11 órát futottam, 3200 méter szintemelkedéssel, és egy 5 órás futásra visszamentem már a Börzsönybe is - a futás felét még mindig hóban, jégen megtéve. Jégen irtó óvatos vagyok, nem kockáztatok, inkább gyaloglok ha kell.

Nekem ez vált be. Hallgatni a szakértőre, kihasználni az időt, és aztán ésszel kísérletezni a visszatéréssel. 

Most már nem fáj semmim. Bármit csinálhatok. Ismét automatikusak lettek olyan mozdulatok, amikért pár hete még adakoztam volna Szent Antalnak... 

És természetesen most jönnek a magas röptű zárógondolatok. Mi volt benne a legnehezebb? Hogy elvesztettem a szabadságomat. A terepfutásban ezt élem meg - vannak a versenyek, igen, szeretnék jobb lenni, igen, de alapvetően a szabadság érdekel: hogy megtehessem, hogy elindulok egy hegység keleti oldalán, végigfutok rajta teljesen egyedül, térképről tájékozódva, és pár óra múlva előbukkanok a nyugati végében. Hogy nem kell kilométereket számolnom, mert tudom, hogy képes vagyok rá, akármennyi is lesz. Ha az embernek fáj minden lépés, és egy maximum 10 kilométeres túrát mer bevállalni, azt is úgy, hogy a térképen előre kinézi a rövidítési lehetőségeket, akkor az nem ez a szintű szabadság. Én ezt kaptam vissza. Köszönet érte itt is a szakértőnek, akiben továbbra is bízom.