Niki Moves

Nagyon szeretek időről időre kilépni a világból, annak épített rendjéből, az embertömegből, amely ellepi a bolygót, a szokásokból, a zajból, az anyagiak hamis szorításából, és elmenni egy olyan helyre, ahol a tekintet nem ütközik folyton valamibe, ahol van tér a gondolatoknak és érzéseknek. Ilyenkor az idő is máshogy folyik, és a nagy csöndben szinte érzem, ahogy az idegszálaim és az agyam tekervényei egyesével felengednek és kisimulnak. Múlt héten a Retyezátban voltunk, ezt az utat Gyuritól kaptam szülinapi ajándékként. 

Eredetileg 4-5 naposra terveztük a túrát. Júliusban indultunk volna, azonban a Retyezát magashegységében júliusban esik a legtöbb eső, és az előrejelzést figyelve úgy döntöttünk, várunk az úttal augusztusig, amikor pár fokkal és sok milliméter esővel könnyebb körülményekre van esélyünk. Végül a nyár utolsó napjaiban találtunk is néhány olyan napot, amikor mi is el tudtunk utazni, és az időjárás is kedvezőnek ígérkezett (bár tudjuk, hogy hegységekben bármikor bármi történhet, ami pont nem ellenük szól, hanem hozzátartozik szépségükhöz.)

Az első nap a kiszemelt táborhelyre túráztunk fölfelé. Elhagytuk az utolsó emberi települést, és elindultunk az első kilométereken még tűrhetően emelkedő, köves úton a Gáles-patak mentén. Hamar kiderült, hogy míg az én hátizsákom most is szépen próbálja számomra megkönnyíteni a 14 kilós felszerelés súlyát, Gyurié ott tesz keresztbe a gazdájának, ahol csak tud - hamar eljutottunk arra a pontra, ahol mindketten szívesen felgyújtottuk volna a rohadékot. Itt bevág, ott eltörik, amott nem enged... Úgyhogy nem mondhatnám, hogy minden simán ment az út első szakaszán. A belépőt egy jópofa bácsitól kell megvenni, aki ott szobrozik a terepjárójával a turistaút mellett. Az út jellemzően úgy emelkedik, hogy egy kilométerre 100 méter szinttel kell számolni, de végül nem ez okozza a fő nehézséget, hanem az ösvény milyensége. Nekem külön kihívás volt a hátizsák súlya, és hogy a 160 centis magasságomat könnyen kibillenti egy kábé feleekkora hátizsák, úgyhogy egy nehezebb patakátkelésen jól be is tojtam, pedig még Gyuri túrabotjait is használtam (tény, hogy azokat sem az én magasságomra szabták, de az én botom eltört és azóta nem vettem újat).

Amikor körülbelül 5 kilométernél Gyuri megállapította, hogy ez végül nem 10 km, hanem inkább 12 km lesz, annak nem örültem, elképzelésem sem volt hirtelen, hogy fogok feljutni a táborhelyünkre, amikor derekamig érő sziklákra lépek fel és le, és így haladunk folyamatosan fölfelé a 14 kilóval a hátamon. Aztán 1700 méternél megszűntek a fenyők, pihentünk egy negyed órát az Encián menedékháznál, és onnan új erőre kaptam. Kezdődtek a törpefenyők. Innen jobban szét lehetett nézni az egyébként népszerű sziklamászó helynek számító hegyek közt, végre igazán láthattuk, hova is tartunk. Az ösvény nem kifejezetten egy kitaposott út, hanem a sziklák közti mászkálás ezernyi különböző lehetősége azonos irányban. A jelölések egyébként gyakoriak, de nem lehet hozzájuk feltétlenül ragaszkodni éppen ezért. Ez a sziklás terep télen nem is veszélytelen, mert hajlamos a lavinákra, nekünk viszont tényleg szerencsénk volt, és napsütésben botorkáltunk felfelé. Aztán elmaradtak a törpefenyők is, és nem maradt más, csak a sziklák és kövek rengetege, amiben néha megálltunk és próbáltuk kivenni a magunk előtt magasodó sziklafalban, hogy merre fog vezetni az utunk, hiszen a táborhelyre való leérkezéshez előbb fel kell mászni egy 2200 méteren levő hágóra. Ez kifejezetten izgalmas játék, aki szereti az outdoor mókákat, annak tetszeni fog.

A Bukura-tónál volt a táborhelyünk. A Retyezátban nem lehet akárhol sátrat verni, viszont hiába voltunk itt 10-15 másik sátor között, mégis csend volt és nyugalom. Nagyon szeretünk sátrazni: az ember viszi magával a kuckóját meg a Primus főzőt, letelepszik, főz magának, és egymás mellett egy kövön vagy a fűben ücsörögve úgy vacsorázik/reggelizik, hogy közben körös-körül csak a szabad tér és a csodálatos táj fogad. Nem fancy étteremben kell kiöltözve idiótán viselkedni, körülöttünk nem hamisan csillogó üzletek, embertömeg és ronda házak vannak, hanem a természet, a maga egyszerű, fenséges mivoltában. 

Másnap a minket körbevevő hegyeket céloztuk meg. Gyuri készített útitervet, de tudtuk, hogy érkezik a rossz idő, másrészt pedig amint említettem, itt nem a magasságkülönbség adja a nehézséget, hanem a terep, és azt nem ismerve nem tudhattuk, mi fog beleférni. Mindenesetre Románia harmadik legmagasabb csúcsával, a 2509 méteres Pelagával kezdtük, és terveink szerint onnan a gerincen továbbhaladva esetlegesen más csúcsokat is megnézünk. A Pelagára felmászás ezen a sziklás terepen ismét egy nagyon jó móka volt (főleg a nagy hátizsák nélkül, amit a táborban hagytunk). Szerencsénk volt, mert odafent egyedül lehettünk, sőt, a nap is kisütött, így volt időnk szétnézni, fényképezni, enni, egyszerűen csak ott lenni. Aztán ahogy elindultunk innen, már jött is a váltás. A gerincen átgyaloglás egy könnyű útnak tűnik, hiszen az embernek nem folyamatosan fölfelé kell másznia, de nem az, itt sem baj, ha az ember szeret a sziklákon fel-le mászkálni. Felmentünk még egy kisebb csúcsra, majd megérkezett a rossz idő: eső és szél. Felöltöztünk, és megbeszéltük, hogy mivel ez jobb most nem lesz, kihagyjuk a túra második felét. Jöttek szembe kétségbeesett turisták kérdezve, hogy amin éppen küzdik fel magukat, az ugye a Pelaga, és nem örültek, amikor válaszként azt kapták, hogy nem, az a következő hegy. Éppen sikerült leérnünk a táborba, amikor aztán igazán leszakadt az eső. A tábor egyébként hiába egy tó partján van, a vízbe tilos belemenni, vagy bármivel szennyezni. Mellette fakadó forrásból lehet vizet vételezni, a belőle kifolyó patakban pedig tisztálkodni - meleg víz ugyan nincs, de csempe helyett hegyek vesznek körbe. A sátorban vártuk a zuhogó eső végét, már csak azért is, mert bent nem szabad főzni. Végül elállt, a hegyi mentőknél rekedt emberek elkezdtek lecsorogni a táborba, száradni kiteregetett hálózsákok és ruhák feküdtek a sátrak mellett. 

Másnapra vártuk az igazán csúnya időt, így arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk a terepet. Siettünk reggel összepakolni, hogy még a vihar előtt tudjunk magunknak főzni, majd kijussunk a Bukura-katlanból, ami megállítja a felhőket és tartósítja a rossz időt. Lefelé annyival volt könnyebb az út, hogy már ismertük, illetve közben megbeszéltük, hogy Gyuri hátizsákját rituálisan fogjuk otthon elégetni, csak bírja ki az autóig, mert ekkor már csak a hegyi szentlélek tartotta a helyén (meg a leukoplast). Egyébként lefelé sem sokkal könnyebb ezeken a nagy köveken haladni, senki ne a Csóványosról vagy az Írottkőről való downhillre gondoljon, itt a lejtőn is emelni kell a lábat.

A hátizsák egyébként túlélte, de utolsó útja volt. A vihar nem ért minket utol. Összesen 30 kilométert tettünk meg a három nap alatt. Akinek tetszenek a képek és a hangulat, annak abszolút ajánlott a Retyezát, kezdő túrázók és eltévedésre hajlamosak kivételével. Nekünk sokat segített a http://www.retyezat.ro/ weboldal. Olyan minőségű és mennyiségű információra leltünk itt, ami páratlan, szinte csak erre támaszkodva neki lehet indulni a hegységnek (meg persze térképpel). Azzal is támogathatjátok az oldal készítőjét, hogy megveszitek tőle az azonos témájú könyvét.

Amit nem ajánlok, az a romániai vendéglátásban való elmélyedés - sem a bánásmód, sem az ételek nem érik meg még azt az alacsony összeget sem, amit kérnek értük, ennél ezerszer jobb a kotyogó Primus mellett ücsörögni és félkész tésztát enni.

És akkor végezetül íme a képek, amik mellett szinte fölösleges volt ennyi szöveget megírnom...