Niki Moves

Állok a Nemzeti Park látogatóközpontjában, és nem hiszem el, amit látok, amit mondanak, amit érzek. Odakint már nagyon régóta nincs sem térerő, sem lombhullató fa. A városi napsütéses 35 fok után itt 10 fok körüli a hőmérséklet, borús az idő, a látogatóközpontban rajtunk kívül egy család lézeng, meg a végre angolul is beszélő recepciós áll a térkép fölött. A hátunk mögött egy karibu-agancs, nem üveg mögött - megtapogatható, megsimogatható, Gyuri jól meg is szakérti – az agancs mögött pedig sok-sok kilométeren át csak tajga és tundra, szemi-arktikus környezet, fenyők és moha. A tervünk szerint egy óra múlva a következő szállásunkra kellene érkezni. De megkapjuk a térképet, én halkan elrebegem, hogy „még csak háromnegyed négy van”, Gyuri rögtön megérti, mire gondolok, és a szállásra érkezést elfelejtve már veszem is fel a túranadrágot. A tajgán vagyok.

A kanadai utazás akkor dőlt el, amikor hazaérkezve Gyurit a laptop elé gyökerezve találtam egy hihetetlen olcsón árult Párizs-Montreal repjegy fölött. Kétszer jártam eddig Kanadában, mindkétszer Toronto és környékén üzleti úton, és azóta is szerettem volna immár privát visszautazni, annyira fantasztikusnak találtam a légkört. Nem kérdés, hogy meg kell venni a jegyeket. Már csak Párizsba kell eljutni, és kitalálni, hogy mit fogunk majd megnézni ebben a hatalmas Kanadában, ami belefér a két hétre szabott időnkbe. Természetes, hogy a városok mellett a természeti látni- és bejárnivalók kerülnek a fókuszba, na de csak Québec tartomány területe Magyarország 18szorosa(!), mégis merre induljunk? 45 ország bejárása után már megvan a szokásos tervezési rendünk: vagy veszünk, vagy a neten keresünk térképet, és az alapján haladunk. Ha megvannak a fő területek, ahova el szeretnénk jutni, akkor felosztjuk ezeket és a kapcsolódó feladatokat (szállásfoglalás, hogy jutunk oda, mit érdemes csinálni, stb.) kettőnk között.

Québec-kel kapcsolatosan (mert az világossá vált, hogy ez is épp elég nagy) azonban megfeneklettem. Jobbnál jobb weboldalakat találtam, de térképet sehol, pedig nálunk tényleg ez mindennek az alapja, enélkül senkinek nem hiszünk el semmit. Annyira megzavarodtam attól, hogy rengeteg számomra lényegtelen infót (például vezetett túrák) és nulla lényegeset (például turistatérkép) találok, hogy feladtam és megkértem Gyurit, próbáljon meg ő is ránézni a dologra. Ugyanerre jutott. Ez most lényegtelen mellékinfónak tűnik, de később meglátjátok, miért lényeges mégis – és miért tettük jól, amikor arra jutottunk, hogy nem tervezünk meg semmit, minden kijelölt tájegységben foglalunk valahol szállást, és majd helyben eldől minden egyéb.

Szombathelyen, Bécsen, Párizson át jutottunk el Montrealba. Airbnb-n foglalunk mindig szállást, mert nem szánunk sem pénzt, sem időt a drága szállodákra, ahol a sok pénzért eltüntetik előled a valóságot, és egy higiénikus semmilyen környezetben töltöd az idődet. Első szállásadónk az egyedülálló Julien volt, aki mint kiderült, a Gay Village (Melegnegyed) közepén lakik, néha-néha hazakeveredik, és szívesen szolgálatunkba bocsátja a mosógépét meg a teraszon az öt darab ruhacsipeszét (hál istennek ezt mindig viszek magammal).

Montreal Kanada második legnagyobb városa a maga 1,7 milliós népességével, amely elsősorban francia, olasz, és brit gyökerekkel rendelkezik. Az őslakosok már négyezer éve benépesítették a területet, majd a francia Jacques Cartier 1535-ben hiába telepítette itt le több, mint ezer honfitársát, a következő expedíció érkezésekor ők valószínűleg egy járványnak köszönhetően már a semmibe tűntek. A város francia tartományi státuszát 1760-ban volt kénytelen átadni Nagy-Britanniának. Québec tartomány hivatalos nyelve ma a francia, de Montrealban az angollal is el lehetett még boldogulni, az emberek fele jól beszéli.

Nem vagyok egy nagy városnéző, de itt egyszerűen remekül éreztem magam. Végre egy civilizált, emberközeli, szabad nagyváros, történelemmel, modernitással, fantasztikusan színes lakossággal. Végre egy hely, ahol nem egyformák az emberek, hanem mernek önmaguk lenni, mernek vidámak lenni, ahol reggel sok futó jön szembe, ahol lehet az utcán zenélni (huhh, és micsoda tehetséges utcazenészek vannak!), ahol nem kell mekibe menni ahhoz, hogy pisilhess, ahol a gyümölcslé valóban gyümölcsből készül, a KitKat pedig legalább harmincféle ízesítésben kapható és mosolyognak rád a bolti eladók, ahol szélesek és levegősek az utcák és a járdán nem az autók parkolnak, mindenütt parkok és fák, nem bámulnak és nem szólnak be a férfiak akkor sem, ha egyedül vagyok és éppen futás után leizzadva sétálok az utcán – és rengeteg építkezés, mert bár a város lakossága számottevően nem növekedik, mégsem árt, ha minden eközben egyre jobb lesz. Októberben tartományi választások lesznek, így a plakátokat is meg tudtuk nézni: a jelöltek közt többségben a nők. Sokat sétáltunk és metróztunk, illetve a nagyobb városnézésünket hatékony időmanagement céljából futva tettük meg. Ennek egyik csúcspontja az volt, amikor az egyébként is szigetre épült város központi magját több kisebb szigettel, illetve a Montreal-szigettel összekötő Jacques Cartier hídon keltünk át, 104 méteres magasságban (ez nagyjából harminc emeletnyi magasságnak felel meg), majd’ 2700 méter hosszan a Szent Lőrinc folyó fölött. Nem hiszem, hogy valaha futottam vagy bármit is csináltam volna ilyen magas hídon, Gyurival teljesen lenyűgözve álltunk meg az egyik kilátópontján. A hídon természetesen korláttal és biztonsági kerítéssel elkülönített két sávos bicikliút is áthalad, hiszen Montrealban sokan bringáznak. A két hetes út alatt általában egyébként igyekeztünk futásokat beiktatni, edzésterv erre a hónapra a kanadai és a Spartathlon-utazás miatt amúgy sincs, így később a túrázások vették át a főszerepet.

Utunk további részén is visszaköszönt néha a hatalmas Szent Lőrinc folyó, amely a Nagy Tavakat (azaz a Föld legnagyobb édesvízű tórendszerét) az Atlanti óceánnal köti össze a világ legnagyobb tölcsértorkolatán keresztül, több, mint 3000 km-en át (persze mindig kérdés, honnan számítunk egy folyót). Szóval ez egy hatalmas folyam, nem Duna-szélességű! A már említett Jacques Cartier érkezésekor partját már lakták az írokézek, de nagyon izgalmas történelmi adat, hogy a 16. században a baszk bálnavadászok kereskedtek itt a bennszülöttekkel és építettek településeket mindaddig, míg a spanyolok el nem űzték őket.

Egyébként Montreal a nevét is Cartier úrtól kapta, aki a város területén álló 233 méter magas vulkanikus „hegyet” megmászva és onnan lenézve királyi hegynek, azaz Mont Royal-nak nevezte azt el. Ezt mi is sikeresen megmásztuk. Térképen nem tűnik leküzdhetetlennek a dolog, ám ha meggondoljuk, hogy 35 fokban vágtunk neki, és az első 800 méter alatt emelkedik 160 métert, akkor már sejthető, miért nem fáztunk közben. Érdekessége, hogy 4 x 2,5 kilométeres területét teljesen körülöleli a város, abszolút annak része.

Következő állomásunk egy rövid nap erejéig Québec városa volt, amelyhez eljuthatunk a folyó mentén (hiszen annak partján fekszik), vagy annak túloldalán a Gaspe félszigeten, a folyótól kissé távolabb haladva. Mi ez utóbbit választottuk, így meg tudtuk nézni a félsziget vidéki életét: a kerítés nélküli házak egymástól távol, de rendezetten sorakoznak (kerítés amúgy máshol sincs). Az autóút úgy néz ki, hogy megy két-három sáv az egyik irányba, középen egy kábé nyolc sávnyi széles füves-fás terület, majd a másik irányba haladó sávok: mintha két különböző út lenne, olyan távol egymástól. Mindenre ez jellemző: az embernek folyamatos a tér-érzete, semmi nem fojtogat, messzire látok.

Québec városát ne egy kicsi Montrealként képzeljétek el. Több, mint félmillióan lakják Észak-Amerika egyik legidősebb, francia telepesek által alapított városát, tehát nincs is az a nagyvárosi jellege, illetve területéhez képest nagyobb (vagy nagyobbnak érződik) az óváros, és jobban be is rendezkedett a turisták kiszolgálására. Ha a város neve nem mond semmit, akkor elég a „kastélyra”, a 102-160 ezer forintos szobaárakkal büszkélkedő Frontenac Hotelre gondolni, és mindenkinek ismerős lesz a kép (tudtátok, hogy Hitchcock is forgatott filmet benne?). Québec belvárosát az UNESCO Világöröksége védi.

Nem rossz hely ez sem éppen, a buszmegállók hideg-biztosak, az utcanév táblákon magyarázat szerepel az utca névadójáról, autódudálást itt sem hallunk. Borzasztóan rendezett, tiszta város (Kanada egyik legalacsonyabb bűnözési rátájával) – és nem csak a központban figyelnek erre, hanem a külvárosban is, ahol a mi szállásunk is volt Charlotte-nál, az angolul nem szívesen megszólaló 75 éves nyugdíjas néninél. Régen szeretett télen síelni, egész életében mozgott, de amióta pár éve már nem tud sportolni, szívesebben tölti a január-februári hónapokat Floridában, idén is oda készül. Addig pedig a lakás alsó szintjén kialakított két szobát adja ki, konyhával, fürdővel, terasszal, medencével, kandallóval. A medence létezéséből is lehet következtetni a hely éghajlatára: rövid tavasszal és ősszel, ámde forró nyárral büszkélkedhet, amelyet a szeles és meglehetősen hideg tél igencsak megbosszul.

A város felett található a ki másról, mint Cartier úrról elnevezett Nemzeti Park, ahova Gyuri kifejezett kedvéért el is látogattunk. Innen indult utunk városoktól távol zajló szakasza, vagyis a nagy fekete lyuk! Montreali térképboltban sem kaptunk sem ismertetőt, sem térképet a tartomány rezervátumairól vagy Nemzeti Parkjairól, így továbbra is teljes vakrepülésben kezdtünk neki a természetjárásnak, de azt ne gondoljátok, hogy ez bármelyikünket különösebben zavarta volna. A lényeg, hogy ott legyünk és lássuk, amit látni kell, átéljük, amit ad.

Aztán a Nemzeti Park bejáratánál kezdődött a dolog megértése. Sorompós kapu, középen bódé, ahol adják a napijegyet fejenként 8,6 kanadai dollárért, ami körülbelül 1800 forintnak felel meg. Behajtottunk a kijelölt parkolóba – ez a Nemzeti Park látogatóközpontja mellett, a bejárattól több kilométernyi autókázásra várt bennünket. Az épületbe belépve egész egyszerűen felnevettem. Szemben egy recepciós pult, mögötte két dolgozó, középen a türelmesen várakozó emberek sora, akik aztán ahhoz a recepcióshoz lépnek, amelyik éppen felszabadul. A pult mellett az ingyen használható futóbabakocsik, babahordozók, kerekesszékek, jobbra a „helyi Mountex” az adott parkra jellemző feliratos pólókkal, kempingszerekkel, bögrékkel, balra pedig az ismeretterjesztő kiállítás. Ingyen wifi és mosdó természetesen van. Annyira kidolgozott és abszurd volt mindez a természet közepén, hogy tényleg csak nevetni tudtam.

Mi is beálltunk a sorba, és kikértük a vágyott részletes turistatérképet. Ami nem létezik. A parkok külön prospektusokat adnak ki francia és angol nyelven, amelyben egy lebutított térkép jelöli azt a néhány útvonalat, amely a parkban járható. És itt világosodott meg minden: hogy miért nem találtunk számunkra elfogadható térképet vagy a fontos információkat online, hogy miért nem tudtunk előre szinte semmit eltervezni. Ott áll az ember egy szép színes prospektussal, amelyben a vázlatos kép (mert ez számomra nem térkép) mellett a bejárható, névvel ellátott útvonalak listája szerepel, azok hosszával, szintemelkedésével, nehézségi szintjével, rövid leírásával és kiindulópontjával egyetemben. Terepfutó vagy természetjáró szemmel felvetődik a kérdés, hogy ez így mennyire izgalmas? Lásd a fotót, amelyen a börzsönyi turistatérképpel vethető össze a részletesség:

Mi azt választottuk aznapi terepfutásunk helyszínévé, amely a park legtávolabbi pontján annak legnehezebb és leghosszabb útvonalának számít. Sehol nem szeretek oda-vissza, ugyanazon az útvonalon menni, sőt, kétszer ugyanazt a kört sem szívesen teszem meg, de itt szigor van: olyan is előfordul, hogy az útvonalon csak az egyik irányba szabad menni!

Szóval ez a top útvonal összesen 17 km és kb. 700m+ szintemelkedést tartalmaz, ez azért nem olyan riasztó. A Park bejáratától 30 km-re van a kiindulópontja, ide már földúton kell eljutni. Kemping is van itt, ehhez a Park ismét ingyenesen adja a talicskákat, hiszen autóval a kempinghelyek már nem megközelíthetőek. A teljes rend kedvéért konkrét helyeket kell előre neten lefoglalni, amelyek megtalálását táblázás segíti. Itt először találkoztam az akkor még meghökkentő erdei vécé intézményével: az egy dolog, hogy tiszta volt és zárható, és volt papír, de kézfertőtlenítő is. A Scotora útvonala egy kilátópontra vezet föl, vagyis első fele full uphill, második fele ugyanez downhillben. Először lombhullató fák között vezetett az utunk, majd amikor már majdnem unalmas lett volna, megérkeztünk a fenyők közé, és nemsokára egy hódcsalád által épített gáthoz. Maradtunk picit nézelődni, és egyszer csak megjelentek a lakók: két hatalmas hód úszkált fel-alá a terepen. Nagy csendesen leültem a tavacska szélén egy sziklára, Gyuri mögöttem állva videózott. Sok időt eltöltöttünk itt, vigyorogtunk és a hódpajtikat figyeltük, mígnem egyikük odaúszott hozzánk, szinte csak karnyújtásnyira, és két kört megtéve alaposan szemrevételezett minket.

Tovább felfelé, néha futva, máskor gyalogolva, egyre több lett a fenyő és a szikla, majd következtek a lápok, tavak és mocsarak, bennük holt fák ágaskodtak, partjukon pedig minden átmenet nélkül kezdődött a sűrű fenyőerdő – igazi északi jellegű táj. A végén a 809 méter magas Andante várt bennünket, és a gyönyörű kilátás a kanyonra alattunk. Utána következett a 8 kilométeres lejtő. Ugyan a kiírás szerint ez egy nehéz útvonal tapasztalt túrázóknak, én nem így látom. Nincsenek benne különösebben technikás, sziklás szakaszok, nem irgalmatlan hosszú, maximum hosszabb ideig tart bejárni, mivel sík szakasz alig van.

Innen még aznap továbbautóztunk észak felé. 180 km-t tettünk meg úgy, hogy egyetlen települést sem láttunk vagy érintettünk, ám annál több tavat, hegyet, erdőt és lápot láttunk. Az esős-felhős naplemente csodálatos fényei szinte már csicsásan széppé tették ezt az utat. Az időjáráson is érezhető volt haladásunk iránya, 15-20 fokot hűlt a levegő, előkerült a pulóver és a kabát a montreali hőség után. Sarah és Chris házában szálltunk meg, két macskájukkal azonban többet találkoztunk, mint az éppen Montrealban tartózkodó Sarah-val, vagy párjával, a bringa- és síszerelő, egyébként szabadidejében reggae és dancehall DJ Chrisszel. Egyikük sem született kanadai, 7 éve élnek Chicoutimi-ben, a Saguenay Fjord melletti kisvárosban. Chris borzasztó szorgalommal igyekezett mindenben segíteni nekünk, annak ellenére, hogy csak nyomokban értett angolul, és az időt bulizással, valamint bulizás utáni regenerációval töltötte.

A 105 km hosszú fjord a Szent Lőrinc folyó felé átlag 210 méteres mélységgel siet. Természetesen gleccserek vájták ki a Laurentian hegységen belül – mi egyébként ezt a hegységet jártuk végig. A Nemzeti Park is hatalmas, lakói közt vannak medvék, rénszarvas, farkas, hiúz, és természetesen barátaink, a hódok. Másik érdekessége az, ami a vízben zajlik, de mindjárt erről is írok!

A Parkban a rendszer ugyanaz, úgyhogy este szállásunkon már készültünk, és kinéztük a következő útvonalunkat: 9,5 km – ennek első 4,8 kilométerén másszuk meg a több, mint 500 méter szintet, és fent jól megnézzük a fjordot. Alapvetően az egész nyaralás alatt az volt az érzésem, hogy minden nap egyre szebb dolgokat látunk. Ez a futás nehezebb volt, technikásabb, sziklásabb, én meg egy kicsit fáradtabb. Sokat kellett mászni szó szerint, mivel a sziklák elég nagyok is tudtak lenni, a mocsaras szakaszokon viszont az ember szabadon futhatott a rögzített pallókon. Végül fent a csodás kilátás és a hideg szél várt minket. Hazafelé még egy autóval is megközelíthető kilátóhelyen is megálltunk, ahonnan elhoztuk a másnapi prospektusunkat. Sok előzetes elvárásom már nem volt ezzel kapcsolatban, csak alap-tájékozódáshoz volt rá szükség.

A célunk a Park vizes élőhelyeinek meglátogatása volt és egy kis pihenés. Egész eddig minden nap minimum egyszer túráztunk vagy futottunk, néha kétszer is, úgyhogy kellett egy könnyed program, a bálnanézés pedig erre tökéletesen alkalmas volt. Québecben sokat kell autózni, ha az ember el akar jutni valahova. Gondoljatok bele, Magyarország népsűrűsége 108 fő/km², Québecé pedig 8 fő/km²! Ráadásul ennek a népességnek harmada Montrealban és Québec városban él, vagyis vidéken nem igazán tapossák egymás lábát az emberek. De ez nem gond, mert az utak minősége általában kiváló, a táblázás követhető (nem csak a településeket és a távolságot mutatja, hanem azt is, hogy éppen mely égtáj felé haladsz), a közlekedési morál teljesen nyugodt és kiszámítható, a táj pompás – maximum amiatt kell aggódni, hogy kilép eléd egy karibu (vagyis rénszarvas). Rendőrségi sebességméréssel egyetlen egyszer találkoztunk, bár nem hiszem, hogy túlzottan megéri ez a tevékenység, mert a 90-es táblánál mindenki 85 és 95 km/h sebesség között halad – ez akkor a legfeltűnőbb, amikor a kétsávos úton az előzés percekig eltart.

Úgyhogy autóztunk egy keveset, hogy megnézzük a fjordnak a torkolathoz közelebbi részén a beluga bálnákat. Ennek a veszélyeztetett fajnak ez a legdélebbi populációja. Régen a halászok azt hitték, hogy a bálnák pusztítják a halállományt, így kíméletlenül irtották őket, 1979-ben pedig hiába tiltották be teljesen a faj kifogását, az állomány mégsem indult növekedésnek. Ennek további okai az általános környezetszennyezés, és az élőhelyek ember általi zavarása – mindezt úgy, hogy itt aztán se kisvasút vagy hasonló rémálom nincs, de az érzékeny állatoknak épp elég az a nagyon kevés hajó is (annyira kevés, hogy az itt eltöltött napok alatt egyet sem láttunk). Így kis reményünk volt arra, hogy a távolban bálnát pillantsunk meg. Egy 3 kilométeres séta vezetett a remek kilátással büszkélkedhető öbölhöz, ahol néhány lelkes fotóshoz és kitartó bálnarajongóhoz csatlakozva fürdőztünk a kellemes napsütésben a magas sziklákra heveredve. Bálnát végül tényleg nem láttunk. Viszont megtapasztaltuk, milyen egy bátor nyúllal találkozni, aki visszajön, miután elszaladt, és néhány mókussal is volt közelebbi élményünk.

És ha már kipihentük magunkat, következő napra jöhetett is egy kis futás a fjord partján, át a folyó felett átvezető gyalogos/bringás/görkorcsolyás hídon (a következő kép hátterében látható). Ezután elhagytuk a várost, és elindultunk délkelet felé a Charlevoix nevű tájegységhez. 

Már rég minden térerő nélkül, szinte üres utakon autóztunk, amikor egy útépítés miatt lassítanunk kellett éppen egy itteni Nemzeti Park bejárata előtt. Ha pedig így alakult, megkértem Gyurit, menjünk be egy prospektusért, nézzük meg, itt mi van – nem szerepel ugyan a tervünkben, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. A kereszteződésben csak a Sepaq (a quebeci nemzeti parkok kezelőszervezete) autói álltak, sehol senki más. Kilométereket autóztunk befelé, és feltűnő volt, mennyire más most már a táj: vagy sűrű fenyvesek, vagy éppenhogy sehol semmi, csak moha és színes moszatok, mi pedig elámulva, szinte szóhoz sem jutva mentünk tovább. Az út végén megérkeztünk abban a látogatóközpontba, ahol az írásom elején említett hely várt minket. Nem tudtam, csak sejtettem: névnapomra az univerzum valami egészen különlegeset küldött nekem.

Az angolul remekül tudó recepcióstól tudtam meg: ebben a parkban bejárható a rendesen egyébként csak innen 500 km-re északra kezdődő tajga és tundra egy „kisebb” foltja – ami így is hatalmas, végeláthatatlan terület. Rajtunk kívül már nem volt autó a parkolóban, és még innen is beljebb kellett autózni sok kilométert a sűrű vadonban, földúton. Teljesen le voltunk nyűgözve.

Nekem az északi, arktikus élőhelyek és földrajzi helyek nagyon rég tartó szenvedélyeim már, rengeteg könyvet, expedíciós beszámolót, sarkvidéki témájú blogot, mindent követek és olvasok. És most itt voltam, teljesen véletlenül. A Park dolgozójától megtudtuk, hogy természetesen a legtávolabbi trail a legalkalmasabb a tajga megfigyelésére, és ha szerencsések vagyunk, itt még karibuval is találkozhatunk, így ezen indultunk el.

Az ösvényen kívül mindenütt nagyon sűrű fenyőerdő, az aljnövényzet pedig semmi más, mint moha és különféle zuzmók, moszatok. Az ösvénnyel párhuzamosan haladó folyóhoz több kisebb ösvény is levezetett, több tíz centi vastag mohán lépkedtünk, olyan hangulatban, mint akik egy csodálatos gótikus templomban bámészkodnak.

Mindent megvizsgáltunk, alaposan megnéztünk, megtapogattunk, szinte lépésben haladtunk. Észre sem vettük közben, hogy folyamatos emelkedőn megyünk. Néha szóltunk egymáshoz, de olyan csodálatos volt minden ebben a szinte vákuumszerű csöndben, hogy ezt nem vittük túlzásba. Az út végén pedig egy vízesés várt minket: a vörös sziklák közt sötétbarnán-feketén hömpölygő víz itt sziklaakadálynak köszönhetően fenséges robajjal törte meg a nagy hallgatást. Ültem az egyik szikla szélén, néztem körbe, és alig hittem el, hogy itt vagyok.

Egyszerűen minden jó volt, olyan jó, aminél jobb nem lehet. Itt vagyunk, csak mi ketten, és nézhetjük a természetet – minden megkonstruálás, emberi beavatkozás vagy akár jelenlét, térerő vagy idegen hangok nélkül, ahogy a természet önmagában van egy ilyen vad éghajlaton. A tajgán, ahol még sosem jártam, és most sem tudtam, hogy el fogok jutni.

Kezdett már késő délutánba hajlani az idő, így nagy nehezen visszaindultunk, még mindig reménykedve egy karibuval való találkozásban, ám ez sajnos nem valósult meg. Ugyanakkor mindaz, amit láttunk, nekünk épp elég volt, sőt. Beültünk az autóba, és a lassan sötétedő erdőben mentünk kifelé. A térképet böngésztem, ölemben a fényképezőgéppel, amikor Gyuri vészfékezett, és olyat káromkodott, amiből felnézés nélkül is tudtam: mégis itt egy karibu! Ledobtam a térképeket, és emeltem a gépet. A sötét miatt a fotó persze nem lett jó, de egyáltalán nem számított: láttuk ezt a hatalmas állatot az otthonában! Egész egyszerűen átsétált az úton. Átérve megállt a fák közt, és bámult kifelé, én körbenéztem, és már jött is a párja az autó mögött. Az út túloldalán egyesülve egy pillanat múlva már el is tűntek. Késő este értünk a következő szállásunkra, de kit érdekelt…

Természetes volt, hogy ugyanebbe a parkba megyünk vissza következő nap. A varázslat folytatódott: lépdeltünk a mohán, sokszor kilométereken keresztül egy szó nélkül abban a reményben, hogy így nem riasztjuk el az állatokat. És jöttek is! Bámulatos volt, hogy mennyire nem szaladtak el, nem ijedtek meg akkor sem, amikor érzékeltek bennünket. Találkoztunk a Park címerállataként számon tartott fenyőfajddal, tarajos süllel, mókusokkal, de nem is ez volt a lényeg, hanem ismét az a hatalmas tér, amelyet az ember igazán csak a sivatagban és a tundrán, vagy jégmezőkön érez. Rajongok ezért az érzésért. Egyetértettünk abban, hogy kár lett volna ezeken a helyeken terepfutva átrohanni, egyszerűen ez másról szól, más az élmény, és mást kell befogadni.

Így utolsó napra hagytunk egy jó kis kihívást magunknak, az Acropole des Draveurs megmászását. Újabb Nemzeti Park, a központban kígyózó sorok, ahol egy dolgozó mindenkit meginterjúvol és elmondja, mennyire veszélyes és nehéz itt a túrázás, néha vállig érő sziklákon kell átmászni, és aki nem biztos a dolgában, bérelhet a Parktól túrabotot 12 dollárért. Láttuk is, hogy a népeket sikerült kellően beijeszteni, sokan jöttek bottal, de jobban jártak volna, ha anélkül indulnak el, mert a kevésbé tapasztaltakat csak akadályozta a „plusz két láb”, amire figyelni kell. Itt sem terveztünk futni.

Az útvonal 11 kilométerének első szakasza a legizgibb: az első 2 km-en 400 méter szintet kell mászni, aztán egy kicsit csak simán emelkedik az út, és megint 2 km-en 400 méter szint vár, így jön majd végül össze a közel ezer méter szintemelkedés 5 km-en. A sziklák is a helyükön voltak, úgyhogy elkapott ugyanaz az érzés, mint a Dolomitokban, hogy hú de jó játszótér és de jó gyorsan, tempósan haladni fölfelé! Megindultunk, mindenkit megelőztünk, toltuk szépen fölfelé, de nem halálig. Nem álltunk meg a kilátópontoknál sem, csak egy technikai szünet erejéig.

Fent három csúcs várja a túrázót (rendkívüli fantáziával ezeket 1-es, 2-es és 3-as csúcsoknak nevezik), rögtön a legtetejére másztunk fel, majd lefelé a többinél is elidőztünk. Továbbra is igaz maradt, hogy minden nap egy kicsit szebb, kicsit még extrább dolgot látunk: az 1048 méter magas csúcs alatt szakadék tátong, mélyén folyó, szemben a hegység – olyan kilátás, amelyet nem minden nap kap meg az ember. El is voltunk ezzel jó darabig, csak ücsörögtünk a sziklákon, bámészkodtunk, napoztunk, keresgéltük a túloldalon a hegyek közt a tavakat, és néztük azt a hatalmas területet, amelyet teljesen elzárva tartanak a nagyközönség elől.

Ezt megcsodálva az ember azért megérti, miért szinte vaktérképet kap csak a kezébe, miért csak az a néhány útvonal járható, miért nem félnek az állatok – miért létező dolog itt a természetvédelem, és hogy mit is jelent jó esetben a fokozottan védett terület. Megérti, hogy nem lehet minden az emberé, nem kell mindenhova út és kisvasút és felvonó és kilátó, hogy vannak helyek, amelyeket nekünk kell megőrizni, hogy a bolygón fellelhető többi faj is élhessen, és ne haljon ki, ne tűnjön el, ne meneküljön el csak és kizárólag miattunk, és az emberi tevékenység miatt.

Québec gyönyörű tartomány. Olyan hely, ahol az ember élhet jól – egész egyszerűen csak jól. Nem kell senkinek mutatnod magad, nem kell gazdagnak lenned, nem kell szégyenkezned. Utolsó állomásunkon visszajáró vendégek voltunk egy büfében, ahol a pultnál isteni finom hotdogot és hamburgert majszolva azzal szórakoztattuk magunkat a túráink után, hogy a két dolgozót bámultuk. Azt a pörgést, gyors kiszolgálást, és közben jókedvű figyelmet, amit ott tapasztaltunk, szeretném minden hazai és nem hazai büfében látni. A tulaj, hogy elkerülje a nyelvi nehézségek miatti esetleges félreértéseket, odahozta nekünk a kezében a friss alapanyagot, hogy ugye ezt szeretnénk a hamburgerbe. Aztán tört angoljával az utolsó napon elmondta: nagy, menő étterme volt, de megunta, hogy nem tud kapcsolatot teremteni a vendégekkel az étterem mérete miatt, így megvette inkább ezt a büfét. És most boldog. Tréfálkozhat az emberekkel, láthatja, hogy ízlik a főztje vagy nem, megismerkedhet mindenféle vendéggel. A természetvédelmi tanulságokon túl ez volt egy emberi lecke: hogy az egyszerű, „ordinary” élet is lehet csodaszép és értékes. Csináld azt, amit szeretsz, és ne törődj a hamis csillogással, az autód márkájával, mások véleményével, csak tedd a dolgod – és boldog leszel.

Nagyon, nagyon nehéz volt hazajönni. Csütörtök reggel indultunk és szombat délután léptünk be a házunk ajtaján. Egy óra múlva már úton is voltunk a Börzsönybe. A kettő között egyetlen teendő volt, bemenni egy teszkóba és venni instant tésztát, amit este a Primuson meg tudunk főzni. Nem lett volna nagy ügy, de némán és teljesen elkeseredve jöttem ki onnan, olyan hangnemben beszélt velünk egy bolti eladó, akinek csupán egy percet vettünk volna el az életéből segítségkérésünkkel. Még jó, hogy a Börzsönyben töltjük az időt a barátainkkal, nincs ezen semmi csodálkoznivaló! Amíg van Börzsöny…

Annak, aki pedig szeretné mindezeket Straván lekövetni és a térképen megnézni, ajánlom magamat ezen a linken.