Niki Moves

Észrevettem, hogy valaki utánoz. Nem volt nehéz, és nem is sértődtem meg rajta, inkább érdekes, hogy valakire befolyással tudok lenni. Ezt a konkrét esetet nem szeretném boncolgatni, hanem lássuk, miért és hogyan történik ez, és valójában mi vele a probléma.

Közhely, hogy miközben a közösségi médiának össze kellene hozni bennünket, egyre távolabb kerülünk egymástól. Hogy miközben egyre nagyobb a választék mindenből, mi egyre inkább ugyanazt választjuk. Hogy mindenki azt mondja, a belső számít, miközben a világhálóra a sztárok már a kétéves gyerekük fenekét is kerekre photoshopolva teszik csak közzé (sajnos ez nem túlzás, létező példa) – mert erre látnak igényt.

Mi csak jógázunk, meg futunk – bár ez utóbbi jelen esetben nem lesz fontos -, mégis, velünk is ez történik. Követjük egymást instagramon, facebookon, olvassuk egymás blogját, látjuk, a másik milyen eseményeket szervez, milyen irányba halad, milyen képzéseken vesz részt, milyen elvonulást tart. Érdekel bennünket a téma, így szívesen is követjük egymást – ismerősöket és távoli idegeneket egyaránt. Így aztán mit látunk az instagramra belépve? Egymást. Ki milyen pózba tekeredik éppen. Ki mit mutat meg magából. Nem látjuk a többezer, sőt, millió jógázót, akik szintén ezt csinálják, és esetleg nincs többezres követői táboruk, csak maguknak építik a saját, jobb esetben belső jóga-világukat.

Aztán ott vannak a különböző challenge-ek, kihívások – szintén a közösségi médiában. Egy hétig minden nap másold le azt a pózt, amit a kihívás megalkotói kitesznek. Mondjuk egy hétig tegyél közzé minden nap egy előrehajlást. Vagy egy egyensúlyozást. Vagy egy kartámaszos ászanát. Nem vettem még részt ilyenben, mert alapvetően kiráz a hideg attól, ha megmondja valaki, mit csináljak, köszönöm, van nekem saját kreativitásom. Ámde sokan követik ezeket az oldalakat, és én is követem őket, sőt, a követőiket is. Mi következik ebből? Görgetem a fotókat, és mindenki ugyanazt csinálja. Kedden mindenki előrehajol. Ki a konyhában, ki a parkban fotózza le magát, de a póz ugyanaz. Szerdán mindenki egy lábon áll. Csütörtökön mindenki falnál kézenállást postol. Nagyon unalmas…

Bár „csak” unalmas lenne!

Ámde nem, nem ez a gond. A gond az, hogy a jóga lényege vész el. Egyszer olvastam egy nagyon frappáns összefoglalást erről: az akrobatika kifelé történik, a jóga befelé. És ez a lényeg.

Elmondom, számomra ez mit jelent, és hogy zajlik. Különösen mostanában szoktam rá arra, hogy elvonulok a szobába, ha sötét van, akkor csak a kislámpa ég, bekapcsolom a kis zöld hangszórómat, és elindítok valami olyan zenét, ami valamiféleképp rímel arra, ahogy aznap érzek. Nem kifejezetten vidám zenéket hallgatok, azt azért hozzáteszem. De elindul a zene, ami minden alkalommal más, én pedig nem gondolkodom, csak mozdulok. Nincs napüdvözlet (meséltem már, hogy utálom, ha megmondják, mit csináljak?), nincs tipikus bemelegítő mardzsari, vagy van lefele néző kutya vagy nincs, csinálom, ami jön, és ez az egész egy nagy és összetett élménnyé növi ki magát. Olyan, mint amikor a balett-táncosok improvizálnak (és nem hasonlítom magam hozzájuk, csupán az élmény hasonlít). Ha aznap jólesik egyensúlyozni, akkor az történik, ha kartámaszos nap van, akkor azokat kombinálom, és néha olyan eszeveszett dolgok alakulnak, hogy örülök, hogy nem látja senki. És nem is kell látni! Érezni kell. Ez a flow.

Nem vagyok balerina, nem szeretem a kötöttségeket, és még sok más dolog elmondható rólam, de szerencsére a jóga olyan műfaj, amely mindenkinek helyet biztosít.

Én is készítek fotókat. Aki végignézi őket, láthat egy darabot a személyiségemből: nem én vagyok a leghajlékonyabb jógi, viszont imádok egyensúlyozni, és imádom az erőgyakorlatokat. Videókat pedig azért nem készítek, mert a gyakorlásomhoz nem hordok se divatos leggingset, se nem divatosat.

Természetes, hogy tanulunk egymástól, hogy vannak dolgok, amiket már nem lehet megújítani, hogy kipróbálgatjuk, amit másoktól látunk, de a jóga akkor is maradjon egy belső utazás. Amint kifelé tekintesz, nem a jóga útján vagy. Ebben hiszek.