Niki Moves

Múlt hét pihenőhét volt, 50 km körül kellett volna futni, ebből egy regeneráló kimaradt, így 43 km lett a vége. Jól jött - néha kell a szünet, a lazább napok, hogy ne kelljen minden nap szervezni a futást, mert a 40 perces regenerálót kicsit könnyebb beiktatni, mint a három óra terepezést. Amúgy is kisebb motiváció-csökkenésben voltam.

Pihenőhétnek vége, ezen a héten 8 és fél óra futás vár rám, úgy veszem észre, most már igazán alapozunk. Hogy kilométerben ez mennyi lesz, nem tudom, mert a fele terep, ami nehezen számítható, mindegy is. 

A hétvégi iskola miatt most hétközben vannak a hosszú futásaim. Tudjátok, ez miért jó? Mert senki nincs az erdőkben! Üres a Börzsöny, üres a Pilis/Visegrádi-hegység! A Budai nem, de oda csak a rövidebb futásaimat teszem. 

Ma a Visegrádiban voltam. A Börzsöny lett volna, de oda esőt mondtak, ide meg havat, és a hidegben és hóban futás egy kicsit azért élvezetesebb, mint a hidegben és esőben futás, amit napok óta művelni kényszerülünk. Odafelé nyoma se volt a hónak, mondtam Gyurinak (eljött velem, de nem együtt futottunk, más volt a feladata), hogy feljebb remélem, lesz hó, bár akárhogy is, nem ez lesz életem legkönnyedebb futása a sár miatt.

Aztán 500 méter fölött ott is volt a hó! 400 méterig semmi, onnan sár plusz hó, majd 500-tól hóesés és friss hó mindenütt: a fákon, az avar tetején megállva, a fűszálakon. Tudjátok, az az egy napig tartó momentum, amikor a szép téli fotók készülnek. És sehol egy nyom! Mindenhol az enyém volt az első és egyetlen lábnyom, még jó, csalódtam volna, ha nem, elvégre kedd van, mit keresne itt bárki más ilyenkor. Pilisszentlászlóról indultam a Borjú-fő felé, mialatt Gyuri a Kisrigótól a saját útját futotta. Végig hóban, csöndben, egyedül! 

Sokszor vagyok úgy vele, hogy a futás maga nem is érdekel. Pont olyan érzés, mintha túráznék, csak más a mozgás. Érdekel a fejlődés, a dolog edzés része, érdekel a versenyeken nyújtott teljesítmény, de ilyenkor mégis első a természet, és az, hogy benne lehetek. 

Visszafelé már sárosabb volt az út, egyrészt mert a hegy másik oldalán jöttem, másrészt már nem 600 méteren. Futható, járható, de sár. Azért az nem a téli mesevilág. Ismeritek az érzést, amikor a futás első fél órájában annyira átázik a cipő meg a zokni, hogy aztán már nem is nézed a pocsolyákat, vagy hogy hol mélyebb vagy sekélyebb a dagonya, olyan mindegy. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a spartanos arcok. De sose jönnek szembe! 

Szóval futható volt a sár is, csak kicsit lassabban, óvatosabban, de azért láttunk már ennél sokkal vészesebbet is.

Volt egy benézésem. Nem szoktam másra fogni a dolgot, de most tényleg a jelzés volt logikátlanul és a térképtől eltérően festve, így majdnem lefutottam Visegrádra. Összesen kb. 3,7 km-t tettem bele pluszban. Nem számított nagyon, mert amúgy is két útvonallal készültem erre a két és fél órára: egy hosszabbal, ha futhatóak a viszonyok, és egy rövidebbel, ha mély a sár. Így végül a rövidebbhez csaptam hozzá ezt a kis extrát, és kijött a hosszabb útvonal távja, csak máshogy.

Egy rövidebb aszfaltos szakaszon konstatáltam, hogy ez az Inov8 olyan puha, mintha strandpapucsban futnék, mindent érzek a talpam alatt. 

És a végére egy kis ajándék: sokáig követtem egy róka nyomát, egyértelműen felismerhető volt. Mosolyogtam, örültem neki. Aztán a cél előtt párszáz méterrel szembejött vagy ő, vagy a haverja, de nem vett észre, kódorgott, szaglászott az ösvényen, nézelődött nyugodtan. Csodálatos volt, pont mint a plakátokon, National Geographic képeken! Észre se vett, úgyhogy ráköszöntem: Szia Róka! Rám nézett és persze elinalt azonnal. Olyan szép kis állat... Viszonylag ritka, hogy rókával találkozom, ennél azért óvatosabbak szoktak lenni.

Amint látjátok, semmi különös. De kedd délutánnak azért elég frankó...