Elindulok futni, rövid és sima aerob edzés, megyek a patakpartra. Megnézem, hogy mennyire jeges, semennyire, akkor marad az aszfaltos cipő és indulok is. Figyelem az érzeteket, mert 6 napja nem futottam egy fájdalom miatt, és ma próbálom először újra a futólépést. Pulzus a szokásos, lassabban indulok, mint szeretnék vagy tudnék, de aztán bemelegszik minden és örömmel veszem tudomásul, hogy sokkal jobban érzem a tegnapi jógatanfolyam miatti izomlázamat, mint a múlt heti fájdalomnak a nyomait. 

Közben ezen jár az eszem, hogy holnap vajon mi lesz a gyógytornásznál, hogy jól gondolom-e a fájdalom eredetét, hogy ugye nem bánom meg ezt a mai futótesztet, hogy mi lesz a versenyeimmel. Töröm a fejem azon, hogy legyen-e Mátrabérc, és ha igen, az milyen lesz. Gondolkodom, hogy ki indul még a társaságból, vajon Gyuri végül rajthoz áll-e, és hogy otthon megnézem majd a pontos útvonalat, aztán azon, hogy az UTH előtt ez hány héttel van, és a kettő között milyen versenyt tegyek be, mert 70 km körülit szeretnék terepen, és abból nem sok van. Aztán vissza a lábam figyeléséhez. Nem fáj, ez jó jel, ahogy bemelegedett, el is tűnt minden érzés, de azért akkor is ma csak minit futok, 15 percnél visszafordulok és összesen lesz ez fél óra. Nézek a lábam elé, nehogy jégre lépjek, köszönök a szembejövő futónak, hallgatom az And So I Watch You From Afart. Eddig jó, de jön egy kis hirtelen emelkedő, itt érzem, hogy nem szabad most futni, nem jó érzés. Építkezés. A hidat újítják fel, már nyár óta. 

Munkások. Fejben megdermedek. 37 éves vagyok, és még mindig. Nem nézek rájuk, nem szólok hozzájuk, nincs rajtam semmi érdekes, ráadásul tél van, az arcomon kívül egy centi bőr sincs kinn, reménykedem benne, hogy egyszerűen csak észrevétlenül elsuhanhatok. Itt csak az autóknak van lámpa, a gyalogosoké sárgán villog, szintén hónapok óta. Menj át ahogy tudsz. Muszáj megállnom, körülnézek, előveszem a vizemet, és már látom is, hogy nem sikerült, megint nem. Megállnak (eddig sem dolgoztak, nem véletlenül nincs kész a híd), bámulnak, beszélnek egymásnak, röhögnek, fejjel biccentve rám mutogatnak. A zene szól a fülemben, ezért hálás vagyok, legalább hallani nem hallom őket. Ahogy állok és kifújom az orromat, bámulok vissza rájuk, nézek a szemükbe, és ekkor a kicsit értelmesebb elfordul, békén hagy.

Megyek tovább. És már nem a Mátrabérc van a fejemben. Már nem futó vagyok, aki edz, és aki aggódik az egészsége miatt és egyben örül is, hogy nem kellett sokat kihagynia, már nem egy erős nő vagyok, aki hosszú terepversenyeken jól szerepel, nem az vagyok, aki hat nyelven beszél és tudná elküldeni ezeket az embereket melegebb éghajlatra, hanem csak egy darab vagyok, egy darab nő, de még az se, egy darab segg. Mert ennyi látszik belőlem. Nem látják a hajamat, nem látják az arcomat, nem tudják, szőke vagyok-e és húszéves, vagy ronda vagy szép, nem látják az emberi értékeimet, nincs intelligenciám, nincsenek érzéseim, mert csak egy darab segg vagyok, ennyi látszik maximum a fekete futónadrágban, ezért engem lehet bámulni, beszólni, hozzám érni, ítélkezni, lepontozni, bármit. Megy fel a pulzus, és kókad le a fejem. Terepen ilyen nincs, de ma muszáj volt aszfaltra jönnöm.

Huszonakárhány éve kell ezt elviselnem. Állítólag örüljek neki, csak a tetszésüket fejezik ki. De hiszen nem is látják, hogy nézek ki, nem is számít! Állítólag a férfiak ilyenek, tűrjem csendben. De az én férjem sosem tenne ilyet, és még sok más férfi sem, nem támasztják a kerítést és néznek ki nőket a ruhájukból, nem cuppog minden férfi, nem használja ki a helyzetét és ver a fenekemre a mellettem elhaladó autóból, mikor bringázom, rengeteg normális, emberséges férfi van! És nem akarom csendben tűrni, mert akkor sosem hagyják abba. Csakhogy ők tízen vannak, én meg egyedül. Pedig három perc múlva vissza kell fordulnom. Nem félek tőle, csak nincs kedvem. Nincs kedvem másnak lenni, mint aki vagyok: egy értelmes, érző emberi lény, egy sportoló, aki küzd és bíz és reménykedik és szenved és számol és szeretettel végzi a dolgát; egy nő - mint az emberiség fele.

Nincs megoldásom, nincs csattanó. Azt vettem észre, ha megállok és a szemükbe nézek, elfordulnak. Nem sokan állják a tekintetem. Volt már, hogy rondát kiabáltam, azzal sem tudtak mit kezdeni, elfordultak. Ha lefényképezem őket, szintén. Ha viccesen megszégyenítem őket, röhögnek. Ez mind jelenthetne nekem győzelmet, hiszen elmúlik, ami zavar, nem bámul már senki. Csakhogy én nem akarok megállni, nem akarok energiát szánni erre, és nem akarok megszégyeníteni senkit. Én csak egy futó akarok lenni, pont mint az a futó srác, aki előttem egy fél perccel tudott átmenni ugyanazon az úton anélkül, hogy bárki is észrevette volna, és bárki is megfosztotta volna mindattól, ami: ember.