Rakonczay Gábor írta, hogy életünk legnagyobb krízisei valójában a legnagyobb lehetőségei. Nem hiszem, hogy életem egyik legnagyobb krízisén mentem (és megyek) át idén télen, de az igaz, hogy krízis, és én aszerint fogtam fel, amint azt Rakonczay Gábor írja. 

Ezen a télen annyi betegség jött, amennyi a csövön kifér. Valami megmozdult belül, és egyelőre csak tűrök, és vagy segítséggel, vagy anélkül elemzem mindennek az okait.

Amíg a mozgásom korlátozott volt minden téren, próbáltam kicsit kiüríteni a fejem, és messzebbről ránézni arra, mit is akarok, mi hiányzik igazán, mire vágyom, és mi az, ami csak megszokás, és a feladatvégzés miatt hiányzik. Annak idején ugyanezt csináltam egészen más téren: felmondtam a mások szerint tutinyerő állásomból, és elutaztam egy görög szigetre dolgozni, hogy rájöjjek, azért csinálom-e, amit, mert ezt akarom, vagy azért, mert ezt tanultam. Más a dolog hordereje, de a kulcskérdés ugyanaz. Többen kérdezték közben, mennyire hiányzik a futás. Nem hiányzott az nekem olyan nagyon. Futottam már elég sokat, ezzel teltek a gimnáziumi éveim, aztán jó nagy hiátus után az utóbbi jó néhány évem megint, szóval hiányozhatott volna, de a fene se kívánta, hogy egy újabb tél újabb hideg napjain az edzéstervben kiírt hosszúságú és nehézségű edzéseket toljam, mint egy katona.

Borzasztó sok mindent rendeltem alá a futásnak. Heti 6-10 órát, javarészt terepen azért néha feladat volt összehozni. Minden este a cuccok előre összepakolása, futócucc, cipő, váltóruha, mellény, frissítés, aszfaltra zene, utána kaja... Az edzéseim előtt nem futhatok, mert nem akarok büdösen leizzadva, fáradtan a saját vendégeimnek órát tartani, úgyhogy időben is át kellett gondolni. Ebből is elég volt, de elsősorban nem ebből. Atival beszéltem telefonon, és azt mondtam neki is, amit őszintén gondolok: most elég volt abból, hogy bárki megmondja, mikor mit csináljak. Azt hiszem, 5 éve edzek vele, bólogatott és abszolút megértette, hogy nekem itt most minden másról szól.

Nem a következő versenyről, ahol mondjuk 6. leszek. Ki a fenét érdekel? Engem nem. Visszanézek, és nevetnem kell magamon, hogy bírtuk ezeket a dolgokat ennyire komolyan venni. Persze annak, akkor megvolt a funkciója, és az oka is.

Gimnáziumban rövidtávfutó voltam: imádtam a 100 métert teljes erőbedobással letolni. Azért akartam 30 évesen nagyon hosszú távokat futni, mert tudtam, hogy ebben nem vagyok jó, hogy itt vannak olyan vetületek, amik nekem sem alkatilag, sem ösztönszerűen nem testhezállóak. Meg akartam tanulni valamit, meg akartam nézni, mi van ennek a mélyén. Ez sikerült is. Ha szembenézek magammal, azt tudom mondani, igen, megtanultam, amit itt meg akartam, és élveztem ezt a folyamatot. Megtudtam, hogy erős lehetek olyasmiben is, amiben nem hiszem magamat annak. De közben eltelt néhány év, és változott a látásmódom, amire az utóbbi hónapok eseményei rá is tettek egy jó nagy lapáttal. Csökkentettem a versenyek mennyiségét és jelentőségét is, sokkal fontosabb lett, hogy új helyekre jussak, felfedezzek, kalandozzak. A terepfutás a jövőben is ezt fogja számomra jelenteni. Nem akarok érmeket, nem akarom azt a fontoskodást, ami most itthon a terepfutás világában zajlik (és ami le is fog csengeni), nem akarok tervet, nem akarok semmit, ami azt a szabadságot korlátozza vagy árnyékolja be, amiről ez az egész szól. Semmi nem veheti már el tőlem azt a néhány eufórikus pillanatot, amiket egyes célkapukban éltem át, sem azt az utat, amit odáig meg kellett tennem - ezek olyan kincseim, amelyekért hálás vagyok, bármennyire is közhelyes ez. Közben nézem, ahogy minden futónak ilyen-olyan fájdalmai, sérülései, problémái vannak, nekiállunk keresztedzeni, elemzünk, olvasunk, cipőcsere, megvitatás, jóga, kezelések, pihentetés, közösségi médián nyavalygás, és arra gondolok: kell ez? Nem kell. Amennyit a terepfutó versenyzés ad, annyit el is vesz. Nekem ez nem kell.

38 éves vagyok. Kaptam pár hetet, hogy átgondoljam, mit akarok még most kipróbálni, fejleszteni, mi adhat nekem örömet, mi izgatja a fantáziámat, mi van ott legbelül, a felszín alatt.

Már akkor tudtam, hogy mi lesz az irány, amikor még ülve szárítottam a hajam, és napi 23 órát töltöttem fekvő helyzetben. Saját edzéseimen is elsősorban saját testsúlyos feladatokat adok (és éppen a futóknál nagyon gyakran még ezzel is probléma van, de ez már másik cikk témája lehetne), és a jógában, amennyiben testedzésnek tekintjük (nem az), sok ilyet találhatunk, de tovább akartam menni. Mi tartott eddig vissza? Hát természetesen a futás. Futás után calisthenics edzésre menni fölösleges, mert nem fogsz tudni a képességeid szerint edzeni, de még ha meg is tenném, mégis mikor? Soha, sehogy nem fért be a hetembe. Na de most! 

Az történt, hogy a heti futásmennyiségemet egyetlen dolog határozza már meg: a kedvem. Ha nincs kedvem, nem megyek. Ha van, akkor pedig megyek több órát is. Edző vagyok, nagy hülyeséget úgysem csinálok, igyekszem észnél lenni, de nem fogom én ezt túlgondolni. Az alap edzettségem megvan ahhoz, hogy ez már így lehessen. Mindezzel rengeteg idő szabadult fel, amit arra használhatok, hogy a testem kifacsarása helyett fejlesszem magam: jógázzak, töltődjek, túrázzak, olvassak, és végre gimnasztikára, vagy calisthenicsre járjak. Ez volt az, amire januárban végig készültem, tudtam, amint felkelek, ez lesz az irány, erre húz a szívem. Lett egy személyi edzőm, akinek annyit mondtam, hogy most minden érdekel, ami fejjel lefelé van, ami kartámaszos, ami fejen/kézen/alkaron állás, és elleszek én azzal, hogy magam gyakorlok, puszta élvezetből, csak adjon iránymutatást a nehezebb kunsztokhoz. Ezekből az edzésekből most olyan energiát nyerek, amivel egy atomreaktort el tudnék vinni. Élvezem, hogy teljesen kezdő vagyok benne, és bár vannak dolgok, amik viszonylag jól mennek, közben adhatom a hülyét, és a gyakorlatok által egyre erősebbnek, stabilabbnak érzem magam.

Úgy érzem, jól jártam. Megtarthattam mindent, amit a futásban szeretek: jövök-megyek szabadon. Több időm lett. Letettem sok olyan flancot, ami mostanában rárakódik a terepfutásra: formafigyelés, hősies tettek, versenyek úton-útfélen, sérülések, magukat híresnek gondoló halandók konfliktusai és influenszerkedései, ilyen meg olyan teambe tartozás hamissága, a magam túl komolyan vételével járó stressz. Van olyan kihívás, amivel szembe szeretnék még nézni ezen a téren, de az nem olyasmi, amire nevezni kell, és egyelőre megtartom magamnak meg a hozzám igazán közel állóknak. Eközben végre belekezdhettem egy olyan mozgásformába, amivel már rég szemeztem, és még a jógára is több időm, energiám, lehetőségem jut. 

Gondolom, ez a felállás sem tart majd örökké, az ember állandóan feltalálja a spanyolviaszt, viszont a lényeg: úgy érzem, amit most csinálok, az szívből jön. A sajátomból.