Bérc után, UTH előtt. Ennek az írásnak az az apropója, hogy nincs apropója. Nincs verseny, nincs sérülés, nincs B terv, nincsenek nagy futások, viszont vannak jó hírek! Az elmúlt két hét átmeneti időszakot képezett nálam: regenerálódni kell az egyik megmérettetésből, hogy aztán tovább edzve bátran, erősen mehessek a következőre - ráadásul az idei legfontosabbra.

Ilyen távokból az ember évente jobb, ha 3-4-nél többet nem vállal. Persze lehet többet, ha mondjuk tol a szponzor, éhes az ego, vagy minél előbb szeretnénk az ízületeinket tönkretenni, de egyik sem jellemző rám (azt hiszem), úgyhogy nyugodtan ki tudok pihenni minden versenyt. A másik oka, amiért ennél többet nem versenyzek hosszabb távon, hogy ha verseny, akkor azt nem csak lefutni akarom, hanem jól teljesíteni magamhoz képest, ahhoz pedig az előzőt kell kipihenni előbb. És még egy dolog: sajnálnám a hétvégéimet erre. Sokkal jobb csak úgy futni sokat, tempó meg stressz nélkül, utána pedig nem leharcoltan az Ipoly parton heverészni és sátorban kint aludni, másnap pedig ugyanezt ismételni.

Mátrabérc után kíváncsian vártam, hogy elmúljon a combomból az izomláz, a sarkam pedig meggyógyuljon (tudjátok, abba állt bele az asztal), mert úgy éreztem, hogy erősebben jöttem ki a versenyből, mint ahogy belementem. Jöttek az első edzések. Először kerékpár, aztán csak több nap elteltével került futás a naptárba, hosszabb futás pedig még később. Nagy örömmel vettem észre, hogy a Mátra visszaadta nekem a fenekemet: a januári sérülés utolsó nyomait is eltüntette, sehol a fájdalom vagy diszkomfort érzése. Az első terepfutás olyan volt, mint egy álom: sehol semmit nem érzek, az emelkedőn megyek föl, mint a gép, és közben fotózom a smaragdzöld erdőt, Indyke vidáman nyargalászik előttem. Aztán azóta volt túrázás, tájékozódási gyakorlat levezénylése Gyurival, outdoor jóga, szóval mindenféle mozgás, nem csak futás.

Az UTH-val kapcsolatosan az egyik félelmem az volt, hogy mi lesz a fenekemmel, hogy tudok addigra olyan állapotba jönni, hogy ne kezdjen el idő előtt jelezni. Normális, ha hosszú távokon mondjuk a 8. órában már érezni ezt-azt, de nem a 20. km-nél kellene. Most megnyugodtam kicsit: lesz fájdalom, csak később... 

Gyanítom, hogy nem csak maga a Bérc volt rá ilyen hatással, hanem az utána következő időszak is: sok pihenés, egy hétig még a jógával is rettentő óvatosan és spórolósan bántam, aztán ennyi idő elteltével viszont visszatértem a napi egy-másfél óra jógagyakorláshoz (mármint a tanításon kívül). Hajlékonynak, stabilnak érzem magam. 

Megtapasztaltam, milyen az, ha az ember a starthoz csak elenyésző versenydrukkal áll, mennyivel könnyebb és felszabadultabb az egész esemény. Az izgalom jó, de az idegesség rengeteg energiát vesz el. Szeretném, ha június 8-án éjfélkor is hasonló lelki állapotban tudnék a rajtnál állni.

Tegnap egy tempóedzést azon a bicikliúton csináltam meg, ahova télen a rehabilitációm alatt jártam, amikor még nem mehettem terepre. Lehetne ez rossz emlék is, ám belül egészen jó érzések töltöttek el: hálás vagyok ennek a bringaútnak azért, hogy akkor minden nap ide mehettem, hogy azóta ennyire eltávolodhattam az akkor megtapasztalt fájdalomtól és küzdelemtől, hogy segített nekem ez az aszfaltcsík abban, hogy újra visszanyerjem az erőmet. Itt futottam zihálva, apró lépésekkel, figyelve minden talajérintésre, hogy mennyire fáj, és közben rezignáltan tudomásul véve, hogy a kihagyás mennyire elvette a kondimat. Zuhogott az eső tegnap és fújt visszafelé a szél, alig bírtam haladni, mégis mosolyogtam, mert ugyanott vagyok, mint akkor, és mennyire más most minden, és ha lehetne, megköszönném ennek az útnak, hogy kitartott mellettem.